Délelőtt 10 óra 40 perc
Földszinti folyosó, Campus
Ebben a percben számomra véget ért az első academiai vizsgaidőszakom – amiről eddig szó sem esett, de volt más. Meg hát annyira nem volt gáz, csak Frau Sattelnél kellett háromszor nekifutnom, ma utoljára. Ma különösen jó kedvében lehetett, hármast adott.
Most várom Williamet, Sattel őt is rettentő mód szereti, mióta velem van.
Délután 2 körül
Szoba
Mióta együtt vagyunk Williammel, érdekesen alakul a népszerűségünk.
Oké, inkább csak az övé. Az enyém nagyrészt maradt a régiben.
Szóval, Williamet szemmel láthatólag minden fiú szíves-örömest összeverné, de a Philippe-es incidens óta senki sem meri (és mindenki próbál rájönni a trükkre). Ő is pária lett a saját nemében, mégpedig miattam.
Ő meg csak a vállát vonogatja.
Nem normális ez a pasi. Lord lesz, abból fog élni, hogy szeretik, és a vállát vonogatja, amikor mindenki utálja. És vígan tovább lófrál a még nála is népszerűtlenebb barátnőjével.
Hülye.
Jó, kivétel mondjuk nála is van, de attól aztán nem lesz miniszter, ha jóban van az orosz szobatársával. Nem mintha nem bírnám a fantasy-őrült, ebből kifolyólag idealista és álmodozó Joszifot, akinek a macskája már-már a testvére. Haláli a srác, az orosz akcentus amúgy is a gyengém, annál aranyosabb nincs.
Nem, nem Josziffal van bajom, hanem azzal, hogy a pasim az Academia társadalmának a peremére szorult, csupán mert velem jár, és őt ez cseppet sem zavarja.
Hülyepasi. De az enyém. (Legalább nem sárga és nem savanyú.)
Délután 2 óra 40 perc
Szoba
Ez mi volt már megint…?
Művtöri után Philippe fogta magát, és bemosott egyet Williamnek. Vagyis megpróbálta.
Csakhogy az ökle átment William fején, mintha ott se lett volna.
Most már muszáj lesz elmondania, nem várok tovább. Csak amíg vége lesz az órájának, merthogy neki még van egy. Miért ne pont akkor lenne, amikor sürgősen beszélnem kell vele…
Este negyed 10
A kolesz padlása
Csak itt tudtunk négyszemközt beszélni. Az most a kutyát nem érdekli, hogy fel se jöhetnénk ide.
Nagyjából megértettem, mi ez az egész, de azt nem állítanám, hogy felfogtam.
Szóval, feljöttünk, és William vallani kezdett.
- Elég messziről fogok indítani – kezdte –, de muszáj. Másképp nem fogod megérteni.
Bólintottam. Csak kezdje már el, tőlem akár Ádámtól és Évától.
- Azt már tudod, hogy anyám meghalt, amikor még nagyon kicsi voltam. Helyette volt egy szörnyű dadám, aki elől mindig igyekeztem megszökni. Úgyhogy sokat voltam egyedül a kastélynak olyan részein, ahol rajtam kívül nemigen járt senki.
Ez így sokáig fog tartani, gondoltam. De nem szóltam közbe.
- Tudod, milyenek a régi kastélyok: tele vannak sötét titkokkal és kísétetekkel. Nekem a szellemek voltak a barátaim. Némelyik ijesztő volt, de voltak köztük szépek, barátságosak, bölcsek és gyerekek is, akikkel tudtam játszani.
Itt már nem bírtam ki.
- Álljunk meg egy percre. Te most azt állítod, hogy halottak között nőttél fel?
- Lényegében igen. Akkor is, ha nem hiszel bennük, és bolondnak kiáltasz ki.
- Szóval akkor léteznek?
- Léteznek hát.
- Oké… ha te mondod. Folytasd.
- Annyit voltam velük, hogy eltanultam tőlük dolgokat, és kicsit olyan lettem, mint ők. Élő ember vagyok, de képes vagyok egy csomó mindenre, amire mások nem. Plusz azt is kitapasztaltam, hogyan lehet irányítani. Ma például időben észrevettem, hogy Philippe ütni akar, és… és hát láttad.
- Ühüm… - emésztgettem picit. Nem volt könnyű, elvégre olyasmit kellett újra elhinnem, aminek a nemlétezéséről egyszer már meggyőztek. – És… öhm… mik azok a dolgok? Amiket megtanultál.
- Van ugye ez, hogy át tudok menni dolgokon. Láthatatlanná tudok válni. Valamennyire belelátok az emberek fejébe. Ja, és tudok lopni az energiájukból, de ezt nem nagyon szoktam csinálni.
- Azta.
Bővebb reakcióra egyelőre nem futotta. Hittem is, meg nem is, de hajlottam afelé, hogy elhiggyem. Ez a sztori, bármilyen őrülten is hangzott, sok mindent megmagyaráz. Azt, hogy miért nem látta senki rózsás akciókat. Hogy hogyan tudta William úgy összeverni Philippe-et, míg ő alig sérült, és miért nem kapott ma egy nagyot a szeme alá. Még arra kérdésre is választ ad, hogy honnan tud rólam olyasmiket, amiket normális esetben nem kéne.
Te jó isten. Most, írás közben fogom fel. Ez előtt a pasi előtt nincs titok. Habár azt mondta, „valamennyire” belelát másokba. Vagyis lehet, hogy MINDENT azért nem tud. De az biztos feltűnik neki, ha valaki hazudik vagy titkolózik.
Nem is én lennék, ha nem vonzanék magamhoz valami csodabogarat.
(Még valami. Szellemek léteznek. És a többiek? Vámpírok? Tündérek? Angyalok? Törpök? Sárkányok? Boszorkányok? Egyéb mesebeli izék?)
Este 11 körül
Társalgó
- Hogy csináltad azt a rózsás dolgot?
- Fogtam egy rózsát, letettem, odébbálltam. Nem nagy kunszt.
- Soha nem látott senki. Vagy legalábbis nem mondták el.
- Csak egy ember tudott róla.
- Akkor?
- Akkor mi?
- Hogy csináltad?
- „Több dolgok vannak földön s egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”[1]
- Nem azt a Williamet kérdeztem.
- Egyszer majd elmondom. De ez nem egyszerű bűvésztrükk, vagy ilyesmi.
- De…
- Csak egy kicsit várj még. Csak amíg kitalálom, hogyan lehet ezt elmondani. Még soha senkinek nem beszéltem róla.
Na ez most mi…?
Délután háromnegyed 1 körül
Művtöri előadás
Philippe-et majd megütötte a guta, amikor meglátott Williammel kézen fogva besétálni az előadóba. Valószínűleg mindenki mást is.
Reggel háromnegyed 9
Művelődéstört. ea.
7 körül William bekopogott, mondván, beszélni szeretne velem.
Tíz perc alatt elkészültem, de még azt a kis időt is sajnáltam rá.
Leültünk az akkor még üres társalgóban, és hallgattunk egy sort.
- Hol voltál tegnap? – kérdeztem, csak hogy ne legyen csönd.
- A szobámban. Haldokoltam és gondolkoztam.
- Megártott a vodka?
- Nem kicsit. Csak fekve volt jó. Úgyhogy ráértem töprengni.
- És min töprengtél olyan bőszen?
Kezdett elfogyni a cérnám. De nem mertem egyenesen rákérdezni arra, ami érdekelt.
- Rajtunk.
A pulzusom elérte a túlélhető maximumot.
Megint csönd.
- És? – sürgettem. Legszívesebben a kezét szorongattam volna, de még nem volt biztos, hogy van hozzá jogom.
- Én nem a vodka miatt tettem, amit tettem – mondta. A gimis magyartanárnőm jutott eszembe. Szerinte mindig az a sebezhetőbb, aki először beszél az érzéseiről.
- Én sem – suttogtam. Hangosabban akartam, csak nem sikerült.
Szerencse, hogy egymás mellett ültünk a kanapén. Így véghez tudta vinni azt a hirtelen ölelést. Csak arra tudtam gondolni, hogy „végre”.
Este 7 óra
Szoba
M. La Flotte azt mondta, örül nekünk, és bevallotta, hogy ő írta Williamnek a levelet. Valahogy szomorúnak tűnt.
Valamikor hajnalban
Társalgó
Kizárt, hogy bemegyek műelemzés előadásra. Ahhoz nemsoká kelnem kéne, és én még ugyebár le se feküdtem.
Pár perces késéssel értem le (az ember mindig elkésik, ha közelre kell mennie), úgyhogy William, a kifogástalan angol lordpalánta már ott várt rám. Rajtunk kívül alig páran lézengtek a klubban, mit is keresett volna ott bárki hétfő este.
Kaptam két szülinapi puszit, aztán William közölte, hogy a buli igazából máshol lesz.
- A többiek ott várnak minket – tette hozzá. – Előrementek asztalt foglalni.
Arról azonban hiába faggattam, kik azok a többiek, és mégis hová megyünk, hogy csak ilyen rafinált módon lehet asztalt szerezni. Az agyamra megy ez a pasi az örökös titkolózásával.
Szóval, elindultunk, és meg se álltunk a Bacchusig, a kisebb-nagyobb mértékben hedonista művészlelkek kedvenc kocsmájáig (nem mintha olyan sok kocsma lenne errefelé).
- Ez volt a nagy titok? – húztam el a szám.
De nem húzogattam sokáig, a Bacchus ugyanis a Bacchus döbbenetesen hasonlít az Anno nevű helyre, ahová az otthoni bandával jártunk péntekenként. Bordó fal régi fotókkal, sötét faasztalok, ilyen-olyan ócskaságok mindenfelé, a lovaglócsizmától a varrógépig. És persze a füst, hogy a kés megálljon a levegőben, mielőtt valaki komolyabban megsérülhetne.
William körülnézett a fejek fölött, minden bizonnyal a többieket kereste. Az arckifejezéséből ítélve nem találta őket. Vállat vont, és egy szabad asztalhoz vezetett.
- Hozok valamit inni – közölte, és lelépett anélkül, hogy megkérdezte volna, én mit kérek.
Elég soká jött vissza, bőven volt időm eltöprengni, vajon odavagyok érte, vagy meg tudnám fojtani egy mokkáskanálnyi vízben. Nem jutottam döntésre, annyira sokáig azért nem volt távol.
Letett elém egy fél pohár narancssárga löttyöt, mellé egy kis üveget a maradékkal.
- Baracklé? – fintorogtam. Semmi bajom a gyümölcslevekkel, de egy drámatörivel induló, rosszindulatú pletykával spékelt szülinapon valami ütősebbre vágytam.
- Kóstold meg, aztán ítélkezz.
Komolyan mondom, átfutott az agyamon, hogy épp hagyom magam megmérgezni, de azért kortyoltam egyet. Aztán megkönnyebbülten elvigyorodtam.
- Ha vodka is van benne, az mindjárt más. Nem ittam még ilyet, de meg van véve.
Még mielőtt a poharam visszaért volna az asztalra, feltűnt, hogy a poháralátétem valójában egy négybe hajtott papírlap, amin Anita girbe-gurba betűivel az én nevem szerepel. William ekkor már a sajátját olvasta. Nem tűnt szép dolognak, hogy ő is kapott egyet (igaz, valaki más írásával), elvégre az én szülinapom volt, nem az övé.
Mindegy, abbahagytam a duzzogást, és elolvastam az üzenetet.
Először is boldog szülinapot, és bocs, hogy nem vagyok ott ünnepelni.
Másodszor, a lényeg: könyörgöm, ne engedd ki a karmaid közül ezt a pasit, odavan érted, és tudom, hogy te is érte, hiába rázod most a fejed és gondolsz rólam mindenféle ocsmányságokat.
Harmadszor: remélem, vetted a fáradságot, és te vagy ma a legcsinosabb tizenkilenc éves a Bacchusban.
Mindent Bele!
Nitta
Williammel egyszerre fejeztük be az olvasást, és egyszerre kezdtünk el „én-ezt-ma-megfojtom”-fejet vágni.
- Szerintem ezt felejtsük el – William az asztal közepén égő mécses lángjába tartotta a saját levelét.
Én a naplómba csuktam az enyémet. Kicsit azért bántott ez a „felejtsük el”. Félig-meddig úgy hangzott, mintha már nem érdekelném. Azért próbáltam lazán felfogni a dolgot, aminek végül az lett az eredménye, hogy időnként hasonlatossá váltam egy amolyan igazi züllött rockerkurvához. William is ehhez a figurához igazodott. Cigarettára gyújtott, és csupán néhány apró gesztus megváltoztatásával gigolóvá vedlett. Neki minden csinos lány számára volt bókja, én meg húztam a fejét minden pasinak, aki próbálkozott (még mindig nem merek találgatni, miért vannak olyan sokan).
De közben valójában végig Williamet figyeltem, pontosabban azt, hogy tényleg fel akar-e szedni valami idegen ribancot. Mert hát Anitának igaza van, hiába gondoltam rondákat.
Ez persze nem tudatosult bennem azonnal, csak úgy a harmadik vodkabarack után. Akkor viszont egyre rosszabbul esett arra gondolni, hogy lecsaphatják a kezemről, még mielőtt tényleg az enyém lenne.
Újabb két adag után kezdtem nem kapni levegőt, részben a füst, részben a számomra sem egészen érthető féltékenység miatt.
- Menjünk ki levegőzni – kértem elfúló hangon két köhögés között, épp, amikor William meggyújtott egy újabb cigit.
Odakinn összeszedtem a légzésemet, pislogtam, míg elkezdtem tűrhetően látni (csodára már hiába vártam volna két és fél deci vodka után), és mentem, amerre ő. Épp elég volt magára a menésre koncentrálni, az irány már nem fért bele.
Mentünk már egy ideje, amikor leesett, hogy kézen fogva vezet. Megtorpantam.
- Te fogod a kezem – közöltem a nyilvánvalót.
- Valóban bólintott nagyon komoly arccal.
- És akkor most mi lesz?
- Mi legyen? – vállat vont. Még mindig gigoló volt. Nem tudtam kitalálni, színészkedik-e. A fenéért olyan tehetséges.
Én is vállat vontam, de én már nem tartottam magamon a kurvamaszkot. Az alkohol őszintévé (vagyis sebezhetővé) tesz.
Eldobta a cigijét, és halványan, töprengőn elmosolyodott. Aztán mire felfogtam, mi történik, már ott tartottunk, hogy „én pedig visszacsókoltam”.
Így csókol egy pasi, hölgyeim és uraim. Egy férfi, aki tudja, mit akar, de nem megerőszakol, csak határozott, ráadásul kellemesen kesernyés dohányíze van.
Azt hiszem, menthetetlenül belezúgtam William Arkwoodba. De ki tudja, talán csak részeg vagyok és szeretethiányos.
Este 8 után 5 perccel
Szoba
Egész nap nem láttam Williamet.
Ébresztő, Hamupipőke.
