Valamikor hajnalban
Társalgó
Kizárt, hogy bemegyek műelemzés előadásra. Ahhoz nemsoká kelnem kéne, és én még ugyebár le se feküdtem.
Pár perces késéssel értem le (az ember mindig elkésik, ha közelre kell mennie), úgyhogy William, a kifogástalan angol lordpalánta már ott várt rám. Rajtunk kívül alig páran lézengtek a klubban, mit is keresett volna ott bárki hétfő este.
Kaptam két szülinapi puszit, aztán William közölte, hogy a buli igazából máshol lesz.
- A többiek ott várnak minket – tette hozzá. – Előrementek asztalt foglalni.
Arról azonban hiába faggattam, kik azok a többiek, és mégis hová megyünk, hogy csak ilyen rafinált módon lehet asztalt szerezni. Az agyamra megy ez a pasi az örökös titkolózásával.
Szóval, elindultunk, és meg se álltunk a Bacchusig, a kisebb-nagyobb mértékben hedonista művészlelkek kedvenc kocsmájáig (nem mintha olyan sok kocsma lenne errefelé).
- Ez volt a nagy titok? – húztam el a szám.
De nem húzogattam sokáig, a Bacchus ugyanis a Bacchus döbbenetesen hasonlít az Anno nevű helyre, ahová az otthoni bandával jártunk péntekenként. Bordó fal régi fotókkal, sötét faasztalok, ilyen-olyan ócskaságok mindenfelé, a lovaglócsizmától a varrógépig. És persze a füst, hogy a kés megálljon a levegőben, mielőtt valaki komolyabban megsérülhetne.
William körülnézett a fejek fölött, minden bizonnyal a többieket kereste. Az arckifejezéséből ítélve nem találta őket. Vállat vont, és egy szabad asztalhoz vezetett.
- Hozok valamit inni – közölte, és lelépett anélkül, hogy megkérdezte volna, én mit kérek.
Elég soká jött vissza, bőven volt időm eltöprengni, vajon odavagyok érte, vagy meg tudnám fojtani egy mokkáskanálnyi vízben. Nem jutottam döntésre, annyira sokáig azért nem volt távol.
Letett elém egy fél pohár narancssárga löttyöt, mellé egy kis üveget a maradékkal.
- Baracklé? – fintorogtam. Semmi bajom a gyümölcslevekkel, de egy drámatörivel induló, rosszindulatú pletykával spékelt szülinapon valami ütősebbre vágytam.
- Kóstold meg, aztán ítélkezz.
Komolyan mondom, átfutott az agyamon, hogy épp hagyom magam megmérgezni, de azért kortyoltam egyet. Aztán megkönnyebbülten elvigyorodtam.
- Ha vodka is van benne, az mindjárt más. Nem ittam még ilyet, de meg van véve.
Még mielőtt a poharam visszaért volna az asztalra, feltűnt, hogy a poháralátétem valójában egy négybe hajtott papírlap, amin Anita girbe-gurba betűivel az én nevem szerepel. William ekkor már a sajátját olvasta. Nem tűnt szép dolognak, hogy ő is kapott egyet (igaz, valaki más írásával), elvégre az én szülinapom volt, nem az övé.
Mindegy, abbahagytam a duzzogást, és elolvastam az üzenetet.
Először is boldog szülinapot, és bocs, hogy nem vagyok ott ünnepelni.
Másodszor, a lényeg: könyörgöm, ne engedd ki a karmaid közül ezt a pasit, odavan érted, és tudom, hogy te is érte, hiába rázod most a fejed és gondolsz rólam mindenféle ocsmányságokat.
Harmadszor: remélem, vetted a fáradságot, és te vagy ma a legcsinosabb tizenkilenc éves a Bacchusban.
Mindent Bele!
Nitta
Williammel egyszerre fejeztük be az olvasást, és egyszerre kezdtünk el „én-ezt-ma-megfojtom”-fejet vágni.
- Szerintem ezt felejtsük el – William az asztal közepén égő mécses lángjába tartotta a saját levelét.
Én a naplómba csuktam az enyémet. Kicsit azért bántott ez a „felejtsük el”. Félig-meddig úgy hangzott, mintha már nem érdekelném. Azért próbáltam lazán felfogni a dolgot, aminek végül az lett az eredménye, hogy időnként hasonlatossá váltam egy amolyan igazi züllött rockerkurvához. William is ehhez a figurához igazodott. Cigarettára gyújtott, és csupán néhány apró gesztus megváltoztatásával gigolóvá vedlett. Neki minden csinos lány számára volt bókja, én meg húztam a fejét minden pasinak, aki próbálkozott (még mindig nem merek találgatni, miért vannak olyan sokan).
De közben valójában végig Williamet figyeltem, pontosabban azt, hogy tényleg fel akar-e szedni valami idegen ribancot. Mert hát Anitának igaza van, hiába gondoltam rondákat.
Ez persze nem tudatosult bennem azonnal, csak úgy a harmadik vodkabarack után. Akkor viszont egyre rosszabbul esett arra gondolni, hogy lecsaphatják a kezemről, még mielőtt tényleg az enyém lenne.
Újabb két adag után kezdtem nem kapni levegőt, részben a füst, részben a számomra sem egészen érthető féltékenység miatt.
- Menjünk ki levegőzni – kértem elfúló hangon két köhögés között, épp, amikor William meggyújtott egy újabb cigit.
Odakinn összeszedtem a légzésemet, pislogtam, míg elkezdtem tűrhetően látni (csodára már hiába vártam volna két és fél deci vodka után), és mentem, amerre ő. Épp elég volt magára a menésre koncentrálni, az irány már nem fért bele.
Mentünk már egy ideje, amikor leesett, hogy kézen fogva vezet. Megtorpantam.
- Te fogod a kezem – közöltem a nyilvánvalót.
- Valóban bólintott nagyon komoly arccal.
- És akkor most mi lesz?
- Mi legyen? – vállat vont. Még mindig gigoló volt. Nem tudtam kitalálni, színészkedik-e. A fenéért olyan tehetséges.
Én is vállat vontam, de én már nem tartottam magamon a kurvamaszkot. Az alkohol őszintévé (vagyis sebezhetővé) tesz.
Eldobta a cigijét, és halványan, töprengőn elmosolyodott. Aztán mire felfogtam, mi történik, már ott tartottunk, hogy „én pedig visszacsókoltam”.
Így csókol egy pasi, hölgyeim és uraim. Egy férfi, aki tudja, mit akar, de nem megerőszakol, csak határozott, ráadásul kellemesen kesernyés dohányíze van.
Azt hiszem, menthetetlenül belezúgtam William Arkwoodba. De ki tudja, talán csak részeg vagyok és szeretethiányos.
Este 8 után 5 perccel
Szoba
Egész nap nem láttam Williamet.
Ébresztő, Hamupipőke.
