Reggel háromnegyed 9
Művelődéstört. ea.
7 körül William bekopogott, mondván, beszélni szeretne velem.
Tíz perc alatt elkészültem, de még azt a kis időt is sajnáltam rá.
Leültünk az akkor még üres társalgóban, és hallgattunk egy sort.
- Hol voltál tegnap? – kérdeztem, csak hogy ne legyen csönd.
- A szobámban. Haldokoltam és gondolkoztam.
- Megártott a vodka?
- Nem kicsit. Csak fekve volt jó. Úgyhogy ráértem töprengni.
- És min töprengtél olyan bőszen?
Kezdett elfogyni a cérnám. De nem mertem egyenesen rákérdezni arra, ami érdekelt.
- Rajtunk.
A pulzusom elérte a túlélhető maximumot.
Megint csönd.
- És? – sürgettem. Legszívesebben a kezét szorongattam volna, de még nem volt biztos, hogy van hozzá jogom.
- Én nem a vodka miatt tettem, amit tettem – mondta. A gimis magyartanárnőm jutott eszembe. Szerinte mindig az a sebezhetőbb, aki először beszél az érzéseiről.
- Én sem – suttogtam. Hangosabban akartam, csak nem sikerült.
Szerencse, hogy egymás mellett ültünk a kanapén. Így véghez tudta vinni azt a hirtelen ölelést. Csak arra tudtam gondolni, hogy „végre”.
Este 7 óra
Szoba
M. La Flotte azt mondta, örül nekünk, és bevallotta, hogy ő írta Williamnek a levelet. Valahogy szomorúnak tűnt.
