Szoba
Kriptacsend van a koleszban, csak páran lézengünk még itt. Emberi hangot alig hallani. És ez lesz két hétig. Megbolondulok, mire vége lesz.
Este 6 óra 20 perc
Szoba
Azt hiszem, két teljes hétig idebenn fogok kuksolni, és csak akkor megyek ki, ha nagyon muszáj. Még úgy se biztos, hogy megúszom. Tudja, melyik az én szobám.
Lementem zongorázni, amikor már nagyon nem bírtam a csendet. Úgy 20 perce játszhattam, mindent, aminek rohantamban felmarkoltam a kottáját, amikor kinyílt a kolesz-zeneterem ajtaja, és bejött valaki. Az egyik lábát csak húzhatta, mert minden második lépés helyett csak csosszanást hallottam. Nem néztem rá, azt gondoltam, hallgassa, ha az jó neki.
Csak a darab végén pillantottam fel, akkor is csak azért, hogy lássam, ki lesi a hibáimat. Abban a pillanatban el is döntöttem, hogy inkább érzem magam kriptában, mint hogy ott maradjak.
Philippe elvigyorodott, és tapsolni kezdett, amennyire begipszelt bal keze engedte.
- Bravó! Végre valami hang ebben az istenverte kócerájban!
Úgy tettem, mintha nagyon keresnék egy kottát, hogy ne kelljen ránéznem. Még mindig rettenetesen fest, a sok kötésével leginkább múmiára hasonlít. De nem ez volt a bajom, elvégre láttam én már az összefércelése előtt is. Az volt az egyetlen gond, hogy Philippe Dubois volt az, nem csak egy a rám vadászó hímek közül.
- Mit csinálsz te itt? - igyekeztem éreztetni, hogy nemkívánatos személy a három kilométeres környezetemben.
- Nem mentem haza.
- Nahát, rá nem jöttem volna magamtól.
- Azt mondta egy vén keselyű a kórházban, hogy nem tenne jót az utazás.
Közelebb csoszogott. Úgy helyezkedtem a zongoraszéken, hogy villámgyorsan el tudjak tűnni, ha kell.
Megállt a zongora mellett, és rátámaszkodott. Én belekezdtem a legkönnyebb darabba, ami eszembe jutott, hadd higgye, hogy nem félek tőle.
- Mit csinálsz karácsonykor? - kérdezte mintegy mellesleg.
Vállat vontam, amilyen hanyagul csak tudtam.
- Elolvasom a Karácsonyi éneket.
- Az bizonyára nagyon izgalmas lesz.
- Igen, az lesz - vágtam rá, egy fokkal agresszívebben.
- Nem akarsz inkább velem ünnepelni?
- Nem - szinte meg sem vártam, hogy befejezze a mondatot.
- De hát miért nem?
- Mert nálad még Ebenezer Scrooge is kellemesebb társaság.
Felsóhajtott, és lerogyott mellém a zongoraszékre. Ugyanakkor én felpattantam, és hátráltam egy lépést.
- Hát, ez szívás.
- Nem rajtam múlt.
Ezzel fogtam a kottáimat, és hiperűrutazásra is alkalmas tempóban felrohantam ide. Fogalmam sincs, hogy bírtam ki azt a beszélgetést; most, hogy nem kell megjátszanom magam, majd' szétrepedek a pániktól.
Normális, hogy ennyire félek és undorodom tőle?
És most valószínűleg még a Fantom sincs itt, hogy kiálljon mellettem, ha kell...
