I. év - Augusztus 30., szombat

Pár perccel éjfél előtt
Academia Musae kollégiuma, 2. emeleti társalgó

Van az a tipikus rémálom, amikor az ember a tömeg közepén állva döbben rá, hogy teljesen meztelen. Én ma találkoztam vele először.
Ez az első éjszakám az Academia Musae kollégiumában.
Ma reggel érkeztem meg az Academiára bő kabátomban, ütött-kopott bőröndömmel és azzal a reménnyel, hogy egyszer majd mint világsiker-várományos színésznő lépek ki innen. Itt erre jóval nagyobb esélyem van, mint bármelyik másik művészeti iskolában lenne, hiszen mint tudjuk, itt nem törődnek se származással, se anyagi helyzettel. Területe független minden országétól, tanárai és diákjai a legkülönbözőbb helyekről érkeznek. Egyetlen dolog számít: a tehetség.
Így hát hittem abban, hogy itt majd nem gúnyolnak ki szegényes ruháim és enyhe, de kiirthatatlan és minden nyelven érezhető szegedi tájszólásom miatt. Az utóbbi a felvételi előtt még okozott némi fejfájást, de miután megkaptam az értesítőt, ez is elmúlt.
Amikor azonban beléptem a kapun, és beálltam a sorba, hogy megkapjam a felvehető tárgyak listáját és a szobakulcsomat, észrevettem, hogy valami mégsincs rendben.
Minden szem rám szegeződött. Nem csak rám pillantottak, ahogy az újonnan érkezőkre szokás. Hosszan, fürkészőn bámultak, a fiúk szinte vetkőztettek a tekintetükkel, a lányokról sütött a gyűlölet.
Odalett minden magabiztosságom. Zavartan végignéztem magamon. Térdig érő ibolyaszín egyberuhámat a nővéremtől örököltem, ennek megfelelően sokat vesztett már a színéből, és egy kicsit nagy is rám. Hosszú szárú, piros, szívekkel és virágokkal telerajzolt tornacipőm közel áll már a szétszakadáshoz. Nem volt rajtam semmi, ami annyira vonzóvá tett volna, hogy kiérdemeljem ezt a fogadtatást. Ráadásul tudtam, hogy kócos és gyűrött vagyok a hosszú vonatúttól, a szemem alatt karikák sötétlenek, a szám meg fel van repedve, mert bevertem egy hirtelen fékezésnél. Kifejezetten szánalmasan festhettem.
Mégis bámultak. Percek teltek el, mire többségük elfordult végre. Sokan még az után is vissza-visszanézegettek. Elővettem egy könyvet, de képtelen voltam az olvasásra koncentrálni, helyette titokban folyton azt lestem, figyelnek-e még.
Pokolian hosszú idő múlva kerültem sorra. Amilyen gyorsan csak lehetett, bemutattam, átvettem és aláírtam mindent, amit kellett, aztán rohantam a szobámba. Összeállítottam az órarendemet (itt valahogy megoldják, hogy mindenkinek jusson hely, ahol akarja, csak le kell adnunk a beosztásunkat), hogy holnap odaérjek az irodához, mielőtt kilométeresre nőne a sor.
Addigra ideértek a szobatársaim is, két amerikaival, az ének szakos Amyvel és a festő Joyce-szal lakom együtt. Hangosak, nagyképűek, tapintatlanok. Nem tudom, mi lesz itt velem.
Jó ötlet volt ez a napló – valahogy le kell vezetnem a… mindent.
Szóval, gondolom, mindezek miatt jött az a rémálom. Az érkezésemet álmodtam újra, csak meztelenül. Az álmaim mindig hihetetlenül valóságosak, ez is az volt, úgyhogy szörnyű idegesen ébredtem, és nem tudtam visszaaludni.
Ezzel el is jutottunk odáig, hogy kijöttem a társalgóba naplót írni.
Most meg vissza kellene mennem aludni, különben holnap nem tudok majd időben felkelni.