I. év - Szeptember 12., péntek

Este 6 óra
Szoba

Ma már mertem levelet írni az otthoniaknak, talán már nem érződik rajtam annyira a kétségbeesés. Lassan megszokom, hogy egyedül vagyok, és talán a többiek is kezdenek megszokni engem. Még mindig nem fogadtak be, de legtöbbjük talán nem gyűlöl már olyan hevesen. Már ami a lányokat illeti. A fiúk ugyebár eddig se utáltak, sőt, de közeledni még ők se igen próbáltak.
Egyvalaki viszont egész kedves velem: Monsieur La Flotte, a zongoratanárom. Elvesztem, amint megláttam. Soha nem találkoztam még emberrel, aki ilyen finom eleganciával mozgott, beszélt, zenélt... szóval létezett volna, mint ő. Én meg világéletemben odavoltam az elegáns férfiakért.
M. La Flotte épp Frau Sattel ellentéte, eltekintve attól, hogy ő is egyedülálló.
Minden bűbájossága (mondanak ilyet férfira...?) mellett azért számomra az a legértékesebb vonása, hogy mellette nem érzem magam ócska kurvának. Talán csak udvariasságból nem viselkedik velem úgy, mintha az lennék, talán mert nem tart annak, az ok nem érdekel, csak hogy valósággal újjászületek egy-egy zongoraóra végére.
Mázli, hogy vettem fel zenei tárgyakat is.
Róla jó sokat írtam a levelemben, hogy legyen benne igazán lelkes rész is, ne csak felsorolások arról, hogy mi minden szép itt, meg pár semleges élménybeszámoló. Talán még Anya is elhiszi majd, hogy imádok itt lenni.
Pedig csak a diploma ígérete tart itt. Ha nem lenne tét (és/vagy egy szemernyi büszkeség se lenne bennem), futnék haza, és elmennék takarítónőnek vagy bébicsősznek.