Társalgó (hétvége óta inkább itt vagyok, mint a szobában. Itt nagyobbak az ablakok, és több bejut abból a kevéske napfényből.)
Úgy nem lehet élni, hogy az ember ki sem mozdul a szobából. Úgy semmiképp, ha nincs, aki intézkedjen helyette.
Feladtam ma az otthoniaknak egy képeslapot meg egy gólyabálos fényképet (azon még nem nézek ki zombinak, és amikor készült, éppen egész jó kedvem volt), hadd örüljenek. Közben eltöprengtem, én nem férnék-e bele egy borítékba most, hogy így lefogytam. Úgy olcsóbban hazajutnék.
Visszaérve jártam egy kört a koleszban, hátha összefutok egy értelmes emberi lénnyel. És lőn. Szembejött egy ápolónő, aki foglalkozott velem, amikor a gyengélkedőn voltam, és meghívott karácsonyozni. Nem otthonra persze, hanem a gyengélkedőre. Megpróbálnak valami kis ünnepet csinálni azoknak, akiket nem engedhettek haza, és ő azt sem akarja, hogy én egyedül legyek.
Pedig ő nő. Utálnia kéne.
Mindegy, azt hiszem, ez az ajánlat azért picit jobb, mint Dickensé (és főleg mint Philippe-é).
