Délután 2 óra 40 perc
Szoba
Ez mi volt már megint…?
Művtöri után Philippe fogta magát, és bemosott egyet Williamnek. Vagyis megpróbálta.
Csakhogy az ökle átment William fején, mintha ott se lett volna.
Most már muszáj lesz elmondania, nem várok tovább. Csak amíg vége lesz az órájának, merthogy neki még van egy. Miért ne pont akkor lenne, amikor sürgősen beszélnem kell vele…
Este negyed 10
A kolesz padlása
Csak itt tudtunk négyszemközt beszélni. Az most a kutyát nem érdekli, hogy fel se jöhetnénk ide.
Nagyjából megértettem, mi ez az egész, de azt nem állítanám, hogy felfogtam.
Szóval, feljöttünk, és William vallani kezdett.
- Elég messziről fogok indítani – kezdte –, de muszáj. Másképp nem fogod megérteni.
Bólintottam. Csak kezdje már el, tőlem akár Ádámtól és Évától.
- Azt már tudod, hogy anyám meghalt, amikor még nagyon kicsi voltam. Helyette volt egy szörnyű dadám, aki elől mindig igyekeztem megszökni. Úgyhogy sokat voltam egyedül a kastélynak olyan részein, ahol rajtam kívül nemigen járt senki.
Ez így sokáig fog tartani, gondoltam. De nem szóltam közbe.
- Tudod, milyenek a régi kastélyok: tele vannak sötét titkokkal és kísétetekkel. Nekem a szellemek voltak a barátaim. Némelyik ijesztő volt, de voltak köztük szépek, barátságosak, bölcsek és gyerekek is, akikkel tudtam játszani.
Itt már nem bírtam ki.
- Álljunk meg egy percre. Te most azt állítod, hogy halottak között nőttél fel?
- Lényegében igen. Akkor is, ha nem hiszel bennük, és bolondnak kiáltasz ki.
- Szóval akkor léteznek?
- Léteznek hát.
- Oké… ha te mondod. Folytasd.
- Annyit voltam velük, hogy eltanultam tőlük dolgokat, és kicsit olyan lettem, mint ők. Élő ember vagyok, de képes vagyok egy csomó mindenre, amire mások nem. Plusz azt is kitapasztaltam, hogyan lehet irányítani. Ma például időben észrevettem, hogy Philippe ütni akar, és… és hát láttad.
- Ühüm… - emésztgettem picit. Nem volt könnyű, elvégre olyasmit kellett újra elhinnem, aminek a nemlétezéséről egyszer már meggyőztek. – És… öhm… mik azok a dolgok? Amiket megtanultál.
- Van ugye ez, hogy át tudok menni dolgokon. Láthatatlanná tudok válni. Valamennyire belelátok az emberek fejébe. Ja, és tudok lopni az energiájukból, de ezt nem nagyon szoktam csinálni.
- Azta.
Bővebb reakcióra egyelőre nem futotta. Hittem is, meg nem is, de hajlottam afelé, hogy elhiggyem. Ez a sztori, bármilyen őrülten is hangzott, sok mindent megmagyaráz. Azt, hogy miért nem látta senki rózsás akciókat. Hogy hogyan tudta William úgy összeverni Philippe-et, míg ő alig sérült, és miért nem kapott ma egy nagyot a szeme alá. Még arra kérdésre is választ ad, hogy honnan tud rólam olyasmiket, amiket normális esetben nem kéne.
Te jó isten. Most, írás közben fogom fel. Ez előtt a pasi előtt nincs titok. Habár azt mondta, „valamennyire” belelát másokba. Vagyis lehet, hogy MINDENT azért nem tud. De az biztos feltűnik neki, ha valaki hazudik vagy titkolózik.
Nem is én lennék, ha nem vonzanék magamhoz valami csodabogarat.
(Még valami. Szellemek léteznek. És a többiek? Vámpírok? Tündérek? Angyalok? Törpök? Sárkányok? Boszorkányok? Egyéb mesebeli izék?)
