I. év - Október 5., vasárnap

Reggel 9 óra
Gyengélkedő
Amikor felébredtem, egy szál fehér rózsa volt az éjjeliszekrényemen, és senki nem hajlandó elárulni, ki hozta.
Ha minden igaz, ma kiengednek innen. Holnap már mehetek drámatörire, de jó lesz.

I. év - Október 3., péntek

Délelőtt 10 óra
Kolesz, gyengélkedő

Enyhe agyrázkódás.
Köszönöm, Philippe, köszönöm, őt imádó szerencsétlen idióta.
Valószínűleg egész hétvégén itt leszek, hiába mondogatom, hogy már jól vagyok.
Igazából mindegy. Itt se sokkal rosszabb, mint máshol.

I. év - Október 2., csütörtök

Reggel 9 óra
Filozófia előadás

Ma már egész magabiztosan mászkáltam. A horzsolásaim se fájtak annyira.
Erre jött az a csaj, és felkent a falra. Minden előjel nélkül.
Hisztérikus hangon faggatott, hogy mi történt köztem és Philippe között. Mondtam neki, hogy gyakorlatilag semmi, mire hazugsággal vádolt, a padlóra lökött, belém rúgott, és lekurvázott.
Most megint fáj mindenem, és néha még mindig szédelgek egy kicsit amiatt, hogy a fejem is koppant azon a rohadt falon.
Akárki is volt az a szédült tyúk, tőlem aztán viheti az imádott Philippe-et, és csinálhat vele, amit akar. Nekem nem kell. Látni se akarom. Soha többé. Áldás, hogy a szobrászok (vele együtt) a Campus másik végében vannak. Így is épp elég kockázat a kolesz, az ebédlő és a város.

I. év - Szeptember 27., szombat

Éjjel 1 óra körül
A Campus mögötti parkban, ott, ahol a legsűrűbbek a bokrok
Alig kapok levegőt a sírástól és a pániktól. Hogyan is hihettem el, hogy lesz végre egy szép estém...
Csodák csodájára időben elkészültem. Felvettem a mesebeli ruhát, az ékszereket, a hajamat loknikba bodorítottam, még némi finom sminkre is jutott időm, mielőtt Philippe értem jött. Igazán illedelmes volt, még virágot is hozott. Néha szinte M. La Flotte-ra emlékeztetett.
Jut eszembe, vele is táncoltam egyszer-kétszer. Fantasztikus élmény volt. Hogy tud egy ennyire öreg ember ennyire könnyeden mozogni?
Most, hogy volt partnerem, a lányok mintha kevésbé utáltak volna. Biztos nem tűntem olyan komoly vetélytársnak.
Éjféltájban Philippe hívott, hogy jöjjünk ki sétálni a parkba. Én is vágytam már a friss levegőre és a csendre, úgyhogy vele tartottam.
Egészen eltávolodtunk a Campustól (a bált az aulában rendezték), már alig hallatszott a társaság zaja, alig látszottak az ünnepi fények. Philippe megállt, szembefordult velem, és átkarolta a derekam. Nekem ez nem tetszett, próbáltam kibontakozni az öleléséből, de nem engedett.
- Elképesztően nézel ki ma este - súgta megváltozott hangon.
Most már pontosan tudtam, mit akar, és még hevesebben igyekeztem szabadulni. Ő viszont még jobban magához szorított. Az egyik keze a hátamról a derekamra vándorolt.
- Philippe - kezdtem erőtlenül, könyörögve.
- Igen, drágaságom?
Hallottam a hangján, hogy már hiába próbálnám meggyőzni. Csak úgy menekülhettem, ha valahogy lehámozom magamról, és elfutok, vissza az emberek közé.
Csakhogy ő sokkal erősebbnek bizonyult.
Megindult előre, így én kénytelen voltam hátrálni. Egy fának ütköztem, Philippe jobb keze lassan a mellemre csúszott, majd tovább indult lefelé.
Harcoltam, ahogy tőlem telt, de csak annyit értem el, hogy elszakadt a ruhám és lehorzsolódott a hátam. Sikítani akartam. Nem ment. Elvette a hangom a rettegés. Újabb valóra vált rémálom.
A szoknyám alá nyúlt.
Két kéz megragadta a vállát, és hátrarántotta. Térdre estem.
- Menj innen! - kiáltott rám egy idegen férfihang. - Menj már! - ismételte, miközben nagy nehezen feltápászkodtam.
Remegő lábakkal elfutottam.
Ütések hangját hallottam magam mögül.
Rossz irányba mentem, nem a tömeg felé. Taktikát változtattam, futás közben búvóhely után kutattam.
Így jutottam ide. Még most is úgy reszketek, hogy

Délután fél 3
Társalgó
Éjjel nem tudtam befejezni, mert léptek közeledtek, és mozdulatlanná dermedtem, nehogy észrevegyenek. Hiába, még mindig kapkodva vettem a levegőt, és ezt lehetetlen volt nem meghallani.
Szerencsére nem Philippe jött. Az idegen arcát nem láttam jól, ahhoz sötét volt (írni is, de éppen meg tudtam oldani valahogy). Bemászott mellém, és végignézett rajtam - mintha láthatná, van-e valami bajom.
- Jól vagy? - kérdezte, és a hangjában valódi aggodalom csendült.
Válasz helyett inkább én is kérdeztem. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy jól vagyok-e.
- Ki vagy te?
- Azt én is szeretném tudni - sóhajtotta. - A nevem William Arkwood.
Bárhogy szerettem volna, nem tudtam vele értelmesen társalogni.
Felkísért a szobámba, rávett, hogy megigyak egy nagy bögre teát, aztán, amikor már úgy látta, nem fogok pánikrohamot kapni, jó éjszakát kívánt, és magamra hagyott.
Mire órákkal később nagy nehezen elaludtam, tucatszor el akartam indulni megkeresni. Összezavarodott az agyam, és a kavalkádban csak két dolgot látott tisztán.
1. Philippe rossz.
2. William jó. Megmentett, tehát mellette biztonságban vagyok.
Ebből a kettőből fejlődött ki a vágy, hogy Williamet a közelemben tudjam.
Valamikor dél és egy óra között arra ébredtem, hogy kopognak a szobánk ajtaján. Először azt gondoltam, úgysem engem keresnek, de a lányok zavartalanul aludtak tovább, úgyhogy inkább kinyitottam.
William jött.
- Felébresztettelek? - kérdezte zavartan.
Legyintettem.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és leültünk itt, a társalgóban. Végre jobban megnézhettem magamnak a megmentőmet.
Magas és erős, de nem robusztus felépítésű srác kissé szögletes, de még így is finom vonásokkal. Mélybarna szemeiben túl sok érzelem keveredett ahhoz, hogy külön tudjam választani őket. Felső ajka fel van repedve, pont ugyanott, ahol az enyém. A bal füle alatt van egy horzsolás, amit félig eltakar félhosszú, sötétbarna haja. Nyaka másik oldalán és jobb kézfején egy-egy csúnya véraláfutás. Ha meg is nyerte a tegnapi párbajt, nem távozott sértetlenül.
Valahonnan szörnyen ismerős volt, de képtelen voltam rájönni, honnan, vagy kire hasonlít. Végül ráfogtam arra, hogy valamicskét felfogtam belőle a sötétben is.
- Csak látni akartam, hogy vagy.
- Úgy látom, jobban, mint te.
Most ő legyintett.
Rájöttem, hogy még meg sem köszöntem, amit értem tett. Sután pótoltam.
- Bárki megtette volna.
- Nem, nem tette volna meg bárki.
- De meg kellett volna tennie. - Pillanatnyi hallgatás után halványan elmosolyodott. - Megtudhatnám esetleg a hölgy nevét, akinek volt szerencsém e csekély szolgálatot tenni?
Felnevettem, nem túl sokadjára, mióta itt vagyok.
- Virág vagyok. Váczi Virág.
Megpróbálta kimondani. Negyedjére már egész jól ment neki.
Beszélgettünk még egy kicsit, aztán megint itt hagyott, azzal, hogy egyek valamit. Honnan tudja ez a pasi, hogy nem eszem eleget, amikor felborul a napirendem?

I. év - Szeptember 26., péntek

Este negyed 6
Szoba

Mindjárt kezdek készülődni a bálra. El sem hiszem, hogy végül mégis ott leszek.

I. év - Szeptember 20., szombat

Este 8 óra
Szoba

Gyönyörű.
Mármint a ruha. Philippe úgy egy órával ezelőtt hozta át, és fel is próbáltam rögtön.
Kicsit bő rám, de mivel eleve nem bő szabású, az öv épp eléggé összehúzza a derekamon, hogy észre se lehessen venni. Az egész törtfehér selyemből készült, csak a széles öv óarany. Pont úgy rendeződik redőkbe, hogy a lehető legcsinosabbnak mutassa a viselőjét.
Philippe színésznő ismerőse még egy saruszerű óarany szandált és néhány szolid ékszert is küldött hozzá.
Szívesen megismerném azt a nőt, aki kölcsönad ilyesmit egy idegennek.
Látom a két szobatársamon az irigységet, pedig nekik saját ruhájuk van (szintén nem csúnya), és nem csak pótlékként hívták meg őket.
Istenem, micsoda két hülye tyúk.

I. év - Szeptember 16., kedd

Este fél 10
Szoba

Úgy tűnik, mégis megyek a bálra...!
Az előbb átjött egy Philippe nevű francia srác megkérdezni, van-e már párunk, és amikor kiderült, hogy hármunk közül már csak nekem nincs, megkérdezte, elmennék-e vele. Mondtam, hogy nincs se ruhám, se pénzem, hogy vegyek egyet, mire felajánlotta, hogy szerez nekem egyet. Nem újat persze, de van egy ismerőse a színháznál, aki biztos szívesen kölcsönad egyet, ha ő kéri. Állítólag még az alakunk is hasonló.
Végül igent mondtam, azzal a feltétellel, hogy tényleg kér nekem egy ruhát. Nagyon szeretnék elmenni, az embernek csak egyszer van egyetemi gólyabálja (tisztelet a kivételnek). Plusz muszáj belekapaszkodnom mindenkibe, aki szóba áll velem. Nem akarom egyedül tölteni az academiai éveimet, és ha mindig ilyen kis alkalmi "kapcsolatokat" alakíthatok ki, akkor ezekből próbálom meg kihozni a legtöbbet.
Ami még így is baromi kevés, és még így is rohadt magányos leszek, hacsak nem sikerül pár kapcsolatot hosszabbra nyújtani.
Nem akarok egyedül maradni. Attól, hogy magányosan kell meghalnom, jobban félek mint attól, hogy egyszer meg kell halni.
Azt viszont nem hiszem, hogy épp Philippe marad majd meg mellettem. Helyes srác, meg minden, de valami furát érzek körülötte még azon túl is, hogy ő se néz rám másképp, mint a többi fiú.
No mindegy. Majd kiderül.

I. év - Szeptember 15., hétfő

Fél 12
Drámatöri

Büntetőfeladat, csak mert nem ismerek egy névtelen görög drámaírót?!
Mintha olyan rengeteg időm lenne többoldalas kórusszövegeket benyalni...
Utálom, utálom, utálom...
Közben mindenki lelkesen készül a gólyabálra. Csak én nem. Nincs kivel, és nincs miben.

I. év - Szeptember 12., péntek

Este 6 óra
Szoba

Ma már mertem levelet írni az otthoniaknak, talán már nem érződik rajtam annyira a kétségbeesés. Lassan megszokom, hogy egyedül vagyok, és talán a többiek is kezdenek megszokni engem. Még mindig nem fogadtak be, de legtöbbjük talán nem gyűlöl már olyan hevesen. Már ami a lányokat illeti. A fiúk ugyebár eddig se utáltak, sőt, de közeledni még ők se igen próbáltak.
Egyvalaki viszont egész kedves velem: Monsieur La Flotte, a zongoratanárom. Elvesztem, amint megláttam. Soha nem találkoztam még emberrel, aki ilyen finom eleganciával mozgott, beszélt, zenélt... szóval létezett volna, mint ő. Én meg világéletemben odavoltam az elegáns férfiakért.
M. La Flotte épp Frau Sattel ellentéte, eltekintve attól, hogy ő is egyedülálló.
Minden bűbájossága (mondanak ilyet férfira...?) mellett azért számomra az a legértékesebb vonása, hogy mellette nem érzem magam ócska kurvának. Talán csak udvariasságból nem viselkedik velem úgy, mintha az lennék, talán mert nem tart annak, az ok nem érdekel, csak hogy valósággal újjászületek egy-egy zongoraóra végére.
Mázli, hogy vettem fel zenei tárgyakat is.
Róla jó sokat írtam a levelemben, hogy legyen benne igazán lelkes rész is, ne csak felsorolások arról, hogy mi minden szép itt, meg pár semleges élménybeszámoló. Talán még Anya is elhiszi majd, hogy imádok itt lenni.
Pedig csak a diploma ígérete tart itt. Ha nem lenne tét (és/vagy egy szemernyi büszkeség se lenne bennem), futnék haza, és elmennék takarítónőnek vagy bébicsősznek.

I. év - Szeptember 1., hétfő

Délután fél 2

A főépület (az itteni szleng szerint Campus) aulája

Nem fogom szeretni a drámatörténetet. És különösen Frau Sattelt, aki tanítja.

Ötven körüli duzzogó vénlány, borzalmasan édes pacsuliszagot áraszt, és recsegő német akcentussal beszéli a neolatint (itt mindent a közös nyelven tanítanak). Mindennek tetejébe azonnal kipécézett magának, mintha ő is csatlakozott volna az engem ok nélkül utáló nőnemű személyek egyre népesebb klubjához. Cikizte a kedvenc piros pólómat (pedig az ő rózsaszín csodája se volt kutya), plusz a cipőmre nézve közölte, hogy magára valamit adó színésznő legfeljebb a Hair előadására vesz fel ilyet.

Vissza kellett volna szólnom valamit, de semmi nem jutott eszembe. Túlságosan friss még az élmény, hogy itt senki sem szeret (micsoda ócska, közhelyes kifejezés). Ha majd megszoktam, biztos visszatérnek a csípős válaszim is, akárhova bújtak is el.

Az ebéd viszont finom volt, finomabb, mint amit egy iskolai kajáldától elvárnék. Mivel teljes ösztöndíjjal vette fel, vagyis a sulin belül semmiért nem kell fizetnem, ezentúl valószínűleg oda megyek minden étkezésre, a kevéske kis zsebpénzemet meg elteszem másra.

I. év - Augusztus 31., vasárnap

Délután 2 óra

Kolesz, 218-as szoba (azaz a miénk)

Hiába keltem szinte irracionálisan korán, csak nemrég értem vissza az irodából. Ott voltam már negyed órával nyitás előtt, mégis megelőztek vagy százan.

Erre is felkészültem, volt nálam könyv, most valahogy oda is tudtam rá figyelni, pedig a megalázó bámulás folytatódott. Néha muszáj volt leellenőriznem, van-e rajtam ruha.

Abbahagyhatnák már.

Mindegy, leadtam az órarendet, megkaptam a diákigazolványomat. Aláírtam még egy-két papírt, és tádám, az Academia Musae teljes jogú hallgatója lettem. Holnap pár óráim is lesznek.

Megyek, sétálok egyet a városban – ami ugyebár szintén az Academia fennhatósága alá tartozik.

Este 7 óra

Főtér, a szökőkút szélén ülve

Hihetetlen ez a hely, olyan, mintha egy egész országot zsúfoltak volna bele ebbe az egy városba. És tele van élettel.

Csak lenne itt valaki, akivel mindezt megbeszélhetem.

I. év - Augusztus 30., szombat

Pár perccel éjfél előtt
Academia Musae kollégiuma, 2. emeleti társalgó

Van az a tipikus rémálom, amikor az ember a tömeg közepén állva döbben rá, hogy teljesen meztelen. Én ma találkoztam vele először.
Ez az első éjszakám az Academia Musae kollégiumában.
Ma reggel érkeztem meg az Academiára bő kabátomban, ütött-kopott bőröndömmel és azzal a reménnyel, hogy egyszer majd mint világsiker-várományos színésznő lépek ki innen. Itt erre jóval nagyobb esélyem van, mint bármelyik másik művészeti iskolában lenne, hiszen mint tudjuk, itt nem törődnek se származással, se anyagi helyzettel. Területe független minden országétól, tanárai és diákjai a legkülönbözőbb helyekről érkeznek. Egyetlen dolog számít: a tehetség.
Így hát hittem abban, hogy itt majd nem gúnyolnak ki szegényes ruháim és enyhe, de kiirthatatlan és minden nyelven érezhető szegedi tájszólásom miatt. Az utóbbi a felvételi előtt még okozott némi fejfájást, de miután megkaptam az értesítőt, ez is elmúlt.
Amikor azonban beléptem a kapun, és beálltam a sorba, hogy megkapjam a felvehető tárgyak listáját és a szobakulcsomat, észrevettem, hogy valami mégsincs rendben.
Minden szem rám szegeződött. Nem csak rám pillantottak, ahogy az újonnan érkezőkre szokás. Hosszan, fürkészőn bámultak, a fiúk szinte vetkőztettek a tekintetükkel, a lányokról sütött a gyűlölet.
Odalett minden magabiztosságom. Zavartan végignéztem magamon. Térdig érő ibolyaszín egyberuhámat a nővéremtől örököltem, ennek megfelelően sokat vesztett már a színéből, és egy kicsit nagy is rám. Hosszú szárú, piros, szívekkel és virágokkal telerajzolt tornacipőm közel áll már a szétszakadáshoz. Nem volt rajtam semmi, ami annyira vonzóvá tett volna, hogy kiérdemeljem ezt a fogadtatást. Ráadásul tudtam, hogy kócos és gyűrött vagyok a hosszú vonatúttól, a szemem alatt karikák sötétlenek, a szám meg fel van repedve, mert bevertem egy hirtelen fékezésnél. Kifejezetten szánalmasan festhettem.
Mégis bámultak. Percek teltek el, mire többségük elfordult végre. Sokan még az után is vissza-visszanézegettek. Elővettem egy könyvet, de képtelen voltam az olvasásra koncentrálni, helyette titokban folyton azt lestem, figyelnek-e még.
Pokolian hosszú idő múlva kerültem sorra. Amilyen gyorsan csak lehetett, bemutattam, átvettem és aláírtam mindent, amit kellett, aztán rohantam a szobámba. Összeállítottam az órarendemet (itt valahogy megoldják, hogy mindenkinek jusson hely, ahol akarja, csak le kell adnunk a beosztásunkat), hogy holnap odaérjek az irodához, mielőtt kilométeresre nőne a sor.
Addigra ideértek a szobatársaim is, két amerikaival, az ének szakos Amyvel és a festő Joyce-szal lakom együtt. Hangosak, nagyképűek, tapintatlanok. Nem tudom, mi lesz itt velem.
Jó ötlet volt ez a napló – valahogy le kell vezetnem a… mindent.
Szóval, gondolom, mindezek miatt jött az a rémálom. Az érkezésemet álmodtam újra, csak meztelenül. Az álmaim mindig hihetetlenül valóságosak, ez is az volt, úgyhogy szörnyű idegesen ébredtem, és nem tudtam visszaaludni.
Ezzel el is jutottunk odáig, hogy kijöttem a társalgóba naplót írni.
Most meg vissza kellene mennem aludni, különben holnap nem tudok majd időben felkelni.