I. év - Január 7., szerda

Este fél 7 előtt 5 perccel

Szoba

Amikor bementem M. La Flotte termébe, a folyosón állók olyan undorral néztek rám, mint még soha. Amikor kijöttem, szintén, pedig akkorra kicserélődtek. Máskor viszont csak a szokásos.

Bizarr.

I. év - Január 5., hétfő

Délután negyed 2

Klassz. irod.

Hehehe. Frau Sattel kis híján felrobbant.

Páran kellemesen elcsevegtek vele az ünnepekről "addig se tanít alapon". A társalgás egy szünetében hozzám fordult, és negédesen megkérdezte, milyen volt a szünet az Academián.

Szerencsére még nem voltam eleget emberek között ahhoz, hogy odalegyen a jókedvem.

- Egész jó - mosolyogtam rá, amilyen bájosan csak tudtam. - Tanultam, zongoráztam, karácsonyoztam a gyengélkedőn, szilvesztereztem a Theatrumban.

Elkerekedett a szeme.

- A Theatrumban?

- Ott - bólintottam, mintha mi sem lenne természetesebb.

Frau Sattel elhallgatott pár másodpercre, míg leltárba vette leharcolt ruhadarabjaimat, és megpróbálta kitalálni, honnan szedtem a meghívót.

- Az nagy élmény lehetett - nyögte ki végül. Ekkor a színe kezdett főtt rákéra emlékeztetni.

Anita mellettem majd' megfulladt az elfojtott nevetéstől.

Ha már a meghívónál tartunk, a kedves fiatalember, akitől kaptam, hajlandó végre nyíltabban udvarolgatni (értsd: nem csak hárommondatos beszélgetéseket folytat velem, és egyre nagyobb hajlandóságot mutat arra, hogy huzamosabb ideig a társaságomban tartózkodjon). Ezért cserébe minden eddiginél gyilkosabb féltékeny pillantásokat kell elviselnem a lányok részéről. Mert hát ugye Williamnek csábító a külseje, a vagyona, a leendő rangja, meg az azzal járó különc modora. Eszméletlenül vonzó pasi, lássuk be. Nem csoda, hogy utálnak, amiért utánam teper, és hüyének néznek, mert hagyom, de semmi több. Pedig valószínűleg én se szeretném egyiküket sem fordított esetben.

Hupsz, ez kicsúszott. De kár is tagadni, lehet ebből még valami. Csak nem akarom elkapkodni. Hadd fusson. Ő elvileg úriember, most majd lát egy úrinőt, akit nem kap meg csak úgy. Női büszkeség is van a világon...

I. év - Január 1., csütörtök

Hajnal

Társalgó

Ez még nem a végkimerülés, de innen már tisztán látszik. Nem baj, akkor is leírom, ha belepusztulok. Különben reggel felébredek, és azt hiszem, álmodtam az egészet.

Érkezéskor kicsit ferde szemmel néztek rám, gondolom, furcsállották, hogy egy fiatal lány kíséret nélkül megy bálozni. De volt meghívóm, úgyhogy nem szólhattak egy szót se.

Sohasem voltam még a Theatrumban, és most leesett az állam a látványtól. Az összes lehetséges falfelületet festmények borítják, az egyes képeket a falakba süllyesztett faragott oszlopok választják el, melyek csúcsíves mennyezet vázát alkotva futnak össze, akár egy gótikus katedrálisban. A hangulatot azonban világivá teszik a hatalmas, aranyozott csillárok. A bál tiszteletére minden fellelhető kis izzó és gyertya égett, hogy egyetlen méregdrága, fényűző részlet se maradhasson rejtve. A vacsorához berendezett teremben a legelegánsabb, szinte csipkefinom porcelántányérok és ezüst evőeszközök a Theatrum jelképével, a babérból font maszkkal. A bálterem szinte üres volt, hogy elférjenek benne a táncolók, csak az egyik sarokban húzódott meg egy bárpult. Mindeme díszletek között pedig ott nyüzsgött az Academia és a művészvilág krémje.

Szegénységében megkeseredett apám rongyrázásnak nevezte volna, Anya, az örök optimista, csak sóhajtott volna egy ábrándosat. Én próbáltam kiélvezni a ritka lehetőséget, és sajnáltam, hogy nem látnak.

Láttak helyettük mások. Ahogy belibbentem, mindenki jól megnézett magának, akár az első academiai napomon, csak itt mindenki kénytelen volt udvarias mosoly mögé rejteni az érzéseit. De miközben elhaladtam az előkelő párok és családok között, a bőröm szinte bizsergett a felém áradó vágytól és féltékeny gyűlölettől. Nyeltem egyet, és továbbmentem, hogy megkeressem a számomra kijelölt helyet a hosszú vacsoraasztal mellett. Gondolatban könyörögtem a fantomomnak, hogy jöjjön azonnal, mert én ezt egyedül nem bírom elviselni.

Mire azonban megtaláltam az ültetőkártyát, amire az én nevemet írták, szép lassan elpárolgott belőlem a félelem, és a helyébe lépett a magabiztosság. Anélkül, hogy bármi különleges történt volna, tudatosult bennem, hogy én vagyok a legszebb az egész társaságban, és a nők nagy része a fél életét odaadná, ha cserélhetne velem, a férfiak többsége pedig bármit eldobna, ha cserébe velem tölthetne egy éjszakát.

Így utólag leírva szörnyen kurvásnak tűnik, de akkor részegítő érzés volt. Mintha annak ellenére, hogy valószínűleg én származtam a legjelentéktelenebb családból a jelenlevők közül, a lábam előtt hevert volna az egész díszes kompánia.

Még akkor sem ijedtem meg, amikor Philippe leült a jobb oldalamra, és köszöntött, túlságosan is barátságosan. Sőt, majdnem bájos volt a hangnem, amiben cseverésztem vele - de csak majdnem, mert a bűbájt megfűszereztem jó adag gúnnyal.

Még csak nem is kellett sokáig elviselnem. Nemsokára megérkezett a másik oldalamon álló és a vele szemközti szék tulajdonosa: Lord Frederick Arkwood és fia, William.

William azonnal be is mutatott az apjának, önmaga idősebb kiadásának. Lord Frederick kezet csókolt, talán hosszabban, mint az illendő lenne.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetem.

A tekintetétől meztelennek éreztem magam. Alig vártam, hogy leüljünk, és az asztal közénk kerüljön.

A vacsora isteni volt, de alig fogtam fel belőle valamit, mert azon szórakoztam, ahogy a mellettem ülő két pasi próbálta kisajátítani a figyelmem úgy, hogy a másikat lehetőleg teljesen kizárja a társalgásból. Lehetetlen volt eldönteni, melyikük arca keményedett meg jobban. Lord Frederick csak néhány udvariasságba csomagolt megjegyzést fűzött hozzá (amik egyértelműen arra szolgáltak, hogy a fia javára billentsék a helyzetet).

A desszert után felcsendült az első keringő, és két udvarlóm egyszerre kért fel. Williamet választottam, valószínűleg nem nagy meglepetést okozva. Attól fogva mindenki az ő partnerének tekintett, és senki sem mert túl hevesen közeledni.

Az éjféli koccintás után William karon fogott, és egy néptelen folyosón át kivezetett a görög stílusban felépített, fallal körülvett "kertszínházhoz", ahol nyaranta a szabadtéri előadásokat tartják.

Lesétáltunk a lépcsőzetes nézőtéren, a színpadig. Ott William megállított, és szembe fordult velem. Vonásai végre ellazultak.

Végignézett rajtam, ahogy egy szobrász szemléli az elkészült alkotást.

- Gyönyörű vagy - mosolyodott el elégedetten.

Megint gyanakodni kezdtem, úgy pörgött az agyam, hogy a bók megköszönésére már nem maradt kapacitásom.

- De valami még hiányzik - folytatta, és a frakkja belső zsebéből előhúzott egy szál fehér rózsát. El sem tudom képzelni, hogyan lehet az, hogy szegény virág nem ment tönkre a hosszú órák alatt, amiket odabenn töltött.

Akkor azonban nem ez volt a legnagyobb meghökkennivalóm.

Tényleg ő lenne az...?

Megkukultam. Felváltva bámultam William arcát és a rózsát, és próbáltam rájönni, mit lehet mondani ilyen helyzetben.

Williamet zavarba hozta a hallgatásom.

- Másra számítottál?

Ez legalább kérdés volt, bár erre se volt könnyű válaszolni.

- Nem tudom - feleltem őszintén.

Módosított egy kicsit.

- Jobbra számítottál?

Még mindig nem tértem magamhoz, a gondolataim az eddigi közös dolgaink körül kattogtak, akörül, hogy mi mindent tett már értem Fantomként.

- Nem tudom - rettentő unalmas lehettem.

- Összezavartalak - állapította meg végül.

Bólintottam.

- Nem haragudj - mondta. - Nem értek az udvarláshoz.

Ez az egy picike mondat elég volt, hogy a gondolatmenetünk összetalálkozzon. Olyan nevetés jött rám, hogy belefájdult a rekeszizmom.

- William, William - ráztam a fejem, amikor már viszonylag tűrhető mennyiségű levegőhöz jutottam. - Rózsát hoztál. Kétszer verekedtél miattam. A lányok kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százaléka irigyel tőlem, pedig azt se tudják, hogy te vagy a Fantom. Mázli, hogy nem értesz az udvarláshoz. El sem tudom képzelni, mi lenne, ha értenél hozzá.

Hát így találtam meg a fantomomat. Nem mondanám, hogy végérvényesen az enyém, vagy együtt vagyunk, vagy ilyesmi, elvégre gyakorlatilag nem is ismerjük egymást. De tény, hogy William nagyon is jól tudja, mivel lehet egy lányt levenni a lábáról - így most nem merek mondani róla semmit. Túlságosan elvette az eszem ez a fantomos-hamupipőkés sztori ahhoz, hogy el tudjam dönteni, mit akarok.

I. év - December 31., szerda

Reggel 9 óra

Társalgó

Ma mégis lesz itt egy kis élet. Ma este tartják az újévi bált a Theatrum Musae-ben, ami a "jó társaságba" tartozók számára gyakorlatilag kötelező program. Számomra pedig gyakorlatilag tilos.

Reggel 9 óra 40 perc

Társalgó

Most rúgtam ki Philippe-et. Volt pofája idejönni, és megkérdezni, elmennék-e vele bálozni.

Megyek, lesétálom az ideget.

Délután 1 óra

Szoba

Levegőt...!

A városból hazaérve három szalaggal átkötött dobozt találtam az ajtó előtt. Egy nagyon, rajta egy közepeset, azon meg egy egész kicsit. Először azt hittem, az amcsiknak hozták, aztán megláttam a közepes tetején a fehér rózsát. De még akkor se nagyon mertem hinni a sejtésemnek.

Ahogy felemeltem a halmot, a tetejéről lecsúszott egy boríték. A Fantom ezúttal levelet is hagyott. Lepakoltam, és leültem a padlóra olvasni.

Tudom, rettenetesen elkéstem ezzel a meghívással, de reménykedem, hogy ennek ellenére velem tartasz a Theatrum újévi báljára. Ahogy azt is, hogy a ruha elnyeri tetszésedet.

Ennyi. Plusz a meghívóm.

Ha már úgyis ültem, hozzáfogtam kicsomagolni.

A legkisebb dobozban találtam az aprócska kiegészítőket: pici, ezüst hajcsatokat és egy pár egyszerű, de gyönyörű fülbevalót. A fülbevalók csupán egyetlen vékony ezüstszálból állnak, a legvégükön egy-egy csepp alakú kővel, épp olyan színűvel, mint a szaag, amire a rózsamedált fűzték.

A közepes dobozban egy pár hímzett, alacsony sarkú, mégis nőies selyemcipő feküdt. Soha életemben nem láttam még ennyire puha lábbelit.

És végül a legalsó, legnagyobb doboz - és benne a ruha. Pántnélküli hófehér csoda minden különösebb sallang nélkül. Csak egy-két helyen van kicsit összehúzva vagy rafináltabban varrva, hogy jobban kiemelje az alakomat; egyébként csupén a bal mellem fölött induló és a szoknya szegélyéig lefutó vékony, hímzett rózsafüzér díszíti, a szalaghoz és a fülbevalóhoz tökéletesen illő színben. Alig látszik, mégis ettől lesz az egész olyan tökéletes.

El kell mennem ebbe a bálba, már csak azért is, hogy viselhessem... és persze azért, hogy esélyt adjak a Fantomomnak.

Este fél 7

Szoba

Lassan indulnom kell, hogy ne késsem le a vacsorát. Igazán kitettem magamért, hogy szép legyek, még a hajam és a sminkem is egész tűrhető lett. Hamupipőkének érzem magam.

I. év - December 25., csütörtök

Percekkel éjfél előtt

Szoba

Keserédes este volt, de inkább édes, mint keserű. Nekem biztosan: valaki megint küldött egy rózsát. A szalagra ezúttal nem a nevemet írta, hanem egy elképesztően finoman megmunkált, rózsabimbó alakú medált fűzött rá. Csodaszép - és minden bizonnyal nem három fillérbe került. Fantomom tehát nem csupán javíthatatlanul romantikus. Dúsgazdag is mellette. És most már szinte biztos, hogy nem William az. Ő hazament. Oké, senki nem árulja el (vagy senki nem szokta észrevenni), de nem hiszem, hogy akárkire rábízna ekkora értéket. Kikérdeztem az ápolónőt, aki annyira ragaszkodott hozzá, hogy elmenjek az ünneplésre. Csak a vállát vonogatta.

Ha feltételezzük, hogy ez az egész nem egy globális összeesküvés a boldogságom érdekében (és miért lenne az), nem sokan maradnak esélyesek a Fantom címre. Összesen három hímnemű volt ott ma este.

1. Philippe. Őt már kizárhatom, elvégre nyilván nem verte meg saját magát.

2. M. La Flotte. Szintén nem valószínű. Miért űzne ennyire kettős játékot? Két ünneplés, két ajándék, csak hogy ne fogjak gyanút?

3. A vörös srác klassz. irodalomról, azzal a fura kis bajuszkával. Hamarabb nézném bujkáló pszichopatának, mint regénybe illő fantomlovagnak. Ráadásul pont olyan ágrólszakadt, mint én.

Talán mégis inkább vissza kéne térnem az összeesküvés-elmélethez.

I. év - December 24., szerda

Éjjel háromnegyed 12

Társalgó

Kellemes meglepetés: M. La Flotte kora este bekopogott hozzám egy pirinyó ajándékos zacsival és egy üveg francia borral.

- Úgy tudom, az ön hazájában is ünneplik a szentestét - mosolygott rám barátságosan. Félszegen visszamosolyogtam, bólintottam, és betessékeltem. - Nos, akkor joyeux noel, mademoisselle!

Átnyújtotta a tasakot.

- Merci, monsieur - elevenítettem fel kevéske franciatudásomat. - De én nem készültem semmivel.

- Ugyan már! - legyintett. Vagy nagyon jól játszotta, vagy tényleg nem zavarta, hogy nem tudom viszonozni az ajándékát.

Picike cserepes virágot kaptam, épp bimbózik. Honnan lehet ilyenkor bimbós növényt keríteni...?

- Nem is tudtam, hogy itt tölti az ünnepeket - jegyeztem meg, miután leültünk a társalgóban.

Bánat suhant át az arcán, és arra a röpke másodpercre tényleg nagyon öregnek tűnt, öregebbnek, mint amilyennek valaha is láttam. De alig fogtam fel a változást, máris megint a régi volt.

- Kihez menjen haza egy hetvenéves agglegény? - kérdezte úgy, mintha semmi szomorú nem lenne abban, hogy nincs senkije a világon. - Tudja, Mademoisselle, nekem már az Academia az otthonom.

Volt valami zavarbaejtő abban, ahogy eközben rám nézett. Meg mertem volna esküdni, hogy nekem is közöm van ahhoz, hogy ennyire otthon érzi magát.

Zakója zsebéből elővett egy dugóhúzót, és kibontotta a bort. A kipattanó dugó halk pukkanása a régi barátokkal töltött meghitt estéket juttatta eszembe.

Bementem a szobába poharakért és az otthonról kapott mézeskalácsért.

- Csak ezek vannak - emeltem fel kuncogva egy vigyorjeles, narancssárga műanyagpoharat és egy békás bögrét.

M. La Flotte velem nevetett.

Lepakoltam az asztalra, és levettem a sütisdoboz tetejét.

- Ezt a fajtát az édesanyám sütötte - mutattam a csillagokra - a szíveket meg a nővérem.

Elismerően biccentett, ahogy megcsapta az orrát a mézesillat.

- Hallottam tegnap játszani - mondta egy csillag sarkát rágcsálva. - Egészen jó volt, de nagyon hamar abbahagyta.

- Megjelent valaki, akivel nem akartam találkozni.

- Hm.

Ettük a sütit, ittuk a bort, és egyre jobb kedvünk kerekedett. Nem beszélgettem-nevettem még ekkorát senkivel az Academián, Anitát kivéve. Egyszerűen odavagyok ezért a vén franciáért, és örülök, hogy ő is kedvel engem. Csak akkor lehetett volna vidámabb a szentestém, ha otthon lehettem volna.