I. év - Január 1., csütörtök

Hajnal

Társalgó

Ez még nem a végkimerülés, de innen már tisztán látszik. Nem baj, akkor is leírom, ha belepusztulok. Különben reggel felébredek, és azt hiszem, álmodtam az egészet.

Érkezéskor kicsit ferde szemmel néztek rám, gondolom, furcsállották, hogy egy fiatal lány kíséret nélkül megy bálozni. De volt meghívóm, úgyhogy nem szólhattak egy szót se.

Sohasem voltam még a Theatrumban, és most leesett az állam a látványtól. Az összes lehetséges falfelületet festmények borítják, az egyes képeket a falakba süllyesztett faragott oszlopok választják el, melyek csúcsíves mennyezet vázát alkotva futnak össze, akár egy gótikus katedrálisban. A hangulatot azonban világivá teszik a hatalmas, aranyozott csillárok. A bál tiszteletére minden fellelhető kis izzó és gyertya égett, hogy egyetlen méregdrága, fényűző részlet se maradhasson rejtve. A vacsorához berendezett teremben a legelegánsabb, szinte csipkefinom porcelántányérok és ezüst evőeszközök a Theatrum jelképével, a babérból font maszkkal. A bálterem szinte üres volt, hogy elférjenek benne a táncolók, csak az egyik sarokban húzódott meg egy bárpult. Mindeme díszletek között pedig ott nyüzsgött az Academia és a művészvilág krémje.

Szegénységében megkeseredett apám rongyrázásnak nevezte volna, Anya, az örök optimista, csak sóhajtott volna egy ábrándosat. Én próbáltam kiélvezni a ritka lehetőséget, és sajnáltam, hogy nem látnak.

Láttak helyettük mások. Ahogy belibbentem, mindenki jól megnézett magának, akár az első academiai napomon, csak itt mindenki kénytelen volt udvarias mosoly mögé rejteni az érzéseit. De miközben elhaladtam az előkelő párok és családok között, a bőröm szinte bizsergett a felém áradó vágytól és féltékeny gyűlölettől. Nyeltem egyet, és továbbmentem, hogy megkeressem a számomra kijelölt helyet a hosszú vacsoraasztal mellett. Gondolatban könyörögtem a fantomomnak, hogy jöjjön azonnal, mert én ezt egyedül nem bírom elviselni.

Mire azonban megtaláltam az ültetőkártyát, amire az én nevemet írták, szép lassan elpárolgott belőlem a félelem, és a helyébe lépett a magabiztosság. Anélkül, hogy bármi különleges történt volna, tudatosult bennem, hogy én vagyok a legszebb az egész társaságban, és a nők nagy része a fél életét odaadná, ha cserélhetne velem, a férfiak többsége pedig bármit eldobna, ha cserébe velem tölthetne egy éjszakát.

Így utólag leírva szörnyen kurvásnak tűnik, de akkor részegítő érzés volt. Mintha annak ellenére, hogy valószínűleg én származtam a legjelentéktelenebb családból a jelenlevők közül, a lábam előtt hevert volna az egész díszes kompánia.

Még akkor sem ijedtem meg, amikor Philippe leült a jobb oldalamra, és köszöntött, túlságosan is barátságosan. Sőt, majdnem bájos volt a hangnem, amiben cseverésztem vele - de csak majdnem, mert a bűbájt megfűszereztem jó adag gúnnyal.

Még csak nem is kellett sokáig elviselnem. Nemsokára megérkezett a másik oldalamon álló és a vele szemközti szék tulajdonosa: Lord Frederick Arkwood és fia, William.

William azonnal be is mutatott az apjának, önmaga idősebb kiadásának. Lord Frederick kezet csókolt, talán hosszabban, mint az illendő lenne.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetem.

A tekintetétől meztelennek éreztem magam. Alig vártam, hogy leüljünk, és az asztal közénk kerüljön.

A vacsora isteni volt, de alig fogtam fel belőle valamit, mert azon szórakoztam, ahogy a mellettem ülő két pasi próbálta kisajátítani a figyelmem úgy, hogy a másikat lehetőleg teljesen kizárja a társalgásból. Lehetetlen volt eldönteni, melyikük arca keményedett meg jobban. Lord Frederick csak néhány udvariasságba csomagolt megjegyzést fűzött hozzá (amik egyértelműen arra szolgáltak, hogy a fia javára billentsék a helyzetet).

A desszert után felcsendült az első keringő, és két udvarlóm egyszerre kért fel. Williamet választottam, valószínűleg nem nagy meglepetést okozva. Attól fogva mindenki az ő partnerének tekintett, és senki sem mert túl hevesen közeledni.

Az éjféli koccintás után William karon fogott, és egy néptelen folyosón át kivezetett a görög stílusban felépített, fallal körülvett "kertszínházhoz", ahol nyaranta a szabadtéri előadásokat tartják.

Lesétáltunk a lépcsőzetes nézőtéren, a színpadig. Ott William megállított, és szembe fordult velem. Vonásai végre ellazultak.

Végignézett rajtam, ahogy egy szobrász szemléli az elkészült alkotást.

- Gyönyörű vagy - mosolyodott el elégedetten.

Megint gyanakodni kezdtem, úgy pörgött az agyam, hogy a bók megköszönésére már nem maradt kapacitásom.

- De valami még hiányzik - folytatta, és a frakkja belső zsebéből előhúzott egy szál fehér rózsát. El sem tudom képzelni, hogyan lehet az, hogy szegény virág nem ment tönkre a hosszú órák alatt, amiket odabenn töltött.

Akkor azonban nem ez volt a legnagyobb meghökkennivalóm.

Tényleg ő lenne az...?

Megkukultam. Felváltva bámultam William arcát és a rózsát, és próbáltam rájönni, mit lehet mondani ilyen helyzetben.

Williamet zavarba hozta a hallgatásom.

- Másra számítottál?

Ez legalább kérdés volt, bár erre se volt könnyű válaszolni.

- Nem tudom - feleltem őszintén.

Módosított egy kicsit.

- Jobbra számítottál?

Még mindig nem tértem magamhoz, a gondolataim az eddigi közös dolgaink körül kattogtak, akörül, hogy mi mindent tett már értem Fantomként.

- Nem tudom - rettentő unalmas lehettem.

- Összezavartalak - állapította meg végül.

Bólintottam.

- Nem haragudj - mondta. - Nem értek az udvarláshoz.

Ez az egy picike mondat elég volt, hogy a gondolatmenetünk összetalálkozzon. Olyan nevetés jött rám, hogy belefájdult a rekeszizmom.

- William, William - ráztam a fejem, amikor már viszonylag tűrhető mennyiségű levegőhöz jutottam. - Rózsát hoztál. Kétszer verekedtél miattam. A lányok kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százaléka irigyel tőlem, pedig azt se tudják, hogy te vagy a Fantom. Mázli, hogy nem értesz az udvarláshoz. El sem tudom képzelni, mi lenne, ha értenél hozzá.

Hát így találtam meg a fantomomat. Nem mondanám, hogy végérvényesen az enyém, vagy együtt vagyunk, vagy ilyesmi, elvégre gyakorlatilag nem is ismerjük egymást. De tény, hogy William nagyon is jól tudja, mivel lehet egy lányt levenni a lábáról - így most nem merek mondani róla semmit. Túlságosan elvette az eszem ez a fantomos-hamupipőkés sztori ahhoz, hogy el tudjam dönteni, mit akarok.