Klassz. irod.
Hehehe. Frau Sattel kis híján felrobbant.
Páran kellemesen elcsevegtek vele az ünnepekről "addig se tanít alapon". A társalgás egy szünetében hozzám fordult, és negédesen megkérdezte, milyen volt a szünet az Academián.
Szerencsére még nem voltam eleget emberek között ahhoz, hogy odalegyen a jókedvem.
- Egész jó - mosolyogtam rá, amilyen bájosan csak tudtam. - Tanultam, zongoráztam, karácsonyoztam a gyengélkedőn, szilvesztereztem a Theatrumban.
Elkerekedett a szeme.
- A Theatrumban?
- Ott - bólintottam, mintha mi sem lenne természetesebb.
Frau Sattel elhallgatott pár másodpercre, míg leltárba vette leharcolt ruhadarabjaimat, és megpróbálta kitalálni, honnan szedtem a meghívót.
- Az nagy élmény lehetett - nyögte ki végül. Ekkor a színe kezdett főtt rákéra emlékeztetni.
Anita mellettem majd' megfulladt az elfojtott nevetéstől.
Ha már a meghívónál tartunk, a kedves fiatalember, akitől kaptam, hajlandó végre nyíltabban udvarolgatni (értsd: nem csak hárommondatos beszélgetéseket folytat velem, és egyre nagyobb hajlandóságot mutat arra, hogy huzamosabb ideig a társaságomban tartózkodjon). Ezért cserébe minden eddiginél gyilkosabb féltékeny pillantásokat kell elviselnem a lányok részéről. Mert hát ugye Williamnek csábító a külseje, a vagyona, a leendő rangja, meg az azzal járó különc modora. Eszméletlenül vonzó pasi, lássuk be. Nem csoda, hogy utálnak, amiért utánam teper, és hüyének néznek, mert hagyom, de semmi több. Pedig valószínűleg én se szeretném egyiküket sem fordított esetben.
Hupsz, ez kicsúszott. De kár is tagadni, lehet ebből még valami. Csak nem akarom elkapkodni. Hadd fusson. Ő elvileg úriember, most majd lát egy úrinőt, akit nem kap meg csak úgy. Női büszkeség is van a világon...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése