I. év - November 14., péntek

Reggel 8 után pár perccel
Esztétika előadás
Éjjel "valaki" eszméletlenre verte Philippe-et a parkban. Felrepedt a szemöldöke, eltört az orra, a bal hüvelykujja és egy bordája, csúnya zúzódások meg horzsolások vannak rajta mindenhol. Randán elintézte az a "valaki", pedig állítólag (és az én tapasztalataim szerint) nem gyenge ember.
Ami a legszebb az egészben: egy szál fehér rózsa feküdt mellette a fűben. A szirmai itt-ott vérpettyesek. Tehát nem Philippe a Fantom! Van esély, hogy egy normális pasi a titokzatos rózsahozó!
Az már csak ráadás, afféle bónuszpont, hogy én találtam rá először. Felébredtem hajnali 5-kor, és nem tudtam visszaaludni, úgyhogy úgy döntöttem, sétálok egyet, kiülök olvasni, amikor felkel a nap, ilyesmi. 6 körül láttam meg, szinte a hátsó kerítés tövében. Utólag lelketlen, gonosz, undorító dolognak tűnik, de így volt: akkor az se érdekelt, él-e még. Elvettem mellőle a rózsát, mert az engem illet, belerúgtam egyet Philippe-be, és elindultam vissza a koleszba, hogy vízbe tegyem a virágomat.
Utána azért beszóltam a gyengélkedőre, nehogy szó érje a ház elejét. Azzal már nem foglalkoztam, ki, mikor, hogyan kaparja össze. Én már megkaptam a részemet: titokzatos lovagom összeverte a gaz zaklatót, és még virágot is hagyott nekem.
Olyan jó kedvem lett, hogy szerintem délután írok egy levelet az otthoniaknak.

Délután 3 óra
Szoba
A két amcsi liba majd' elalél a gyönyörtől, hogy nekem milyen hiperromantikus fantomom van. Meg a vértől is aléldozni akarnak. De szerintem leginkább az irigységtől.

I. év - November 13., csütörtök

Délután háromnegyed 1
Művtöri előadás
Philippe megint iszonyú közel van. Nem tudom, képes leszek-e végigülni a másfél órát. Nem akarok megint jelenetet. Csak szeretnék szépen meghúzódni a tömegben.

Délután 1
Művtöri előadás
Philippe az előbb elém dobott egy szál fehér rózsát. Szerettem volna felpattanni, és szétverni a fején az ezeroldalas művtörikönyvet. De természetesen nem tettem. Csak elvörösödtem. Ökölbe szorult a kezem, és eltört benne az olcsó műanyag toll. Rám jött a bőghetnék, de nem engedtem neki, ennek örömére elkezdtem remegni.
Most ez az egész nyavalya rajtam van. Anita nyugtatni próbál. Én azon erőlködöm, hogy ne ájuljak el.
Gúnyolódik, vagy a többi rózsa is tőle van? Miért vigyorog olyan önelégülten? Miért nem száll le rólam? Mit akar még tőlem?
Nem ájulok el. Nem kapok hisztériás rohamot. Nem rohanok ki. Nem fogok hányni. És semmi más módon nem zavarom meg Ficci hihetetlenül érdekfeszítő előadását. Csak szép csendesen nyelem a dühömet meg a könnyeimet.
Haza akarok menni. Meg akarok halni. Ebben a pillanatban levegővé akarok foszlani. Vagy legalább bőgni egy kiadósat.
Csak gúnyolódott, ugye? Csak fel akart húzni. Nem ő a Fantom.
De mi van, ha mégis...?

I. év - November 12., szerda

Este negyed 7
Aula, Campus
M. La Flotte szerint is rosszul festek, Bár ő ezt úgy fogalmazta meg, hogy mintha kissé lefogytam volna, majd megkérdezte, gyengélkedem-e mostanában esetleg.
Kedvem lett volna elmesélni neki minden bajomat, olyan kedvesen érdeklődött. Végül mégse kötöttem az orrára. Inkább megkértem, hogy ajánljon nekem vizsgadarabot. Adott hármat, megnézegetem őket, aztán jövő héten eldöntjük.
Most pedig megyek, és teleeszem magam, hátha meg is marad belőle valami. Sok nem fog - már most a holnapi művtörin stresszelek.

I. év - November 11., kedd

Délután 4 óra 35 perc
Társalgó
Christian Hjalmulf, aki amellett, hogy rohadt jól énekel, észveszejtően jó pasi, és nem mellesleg az énektanárom, volt szíves a tudomásomra hozni, hogy rettenetesen le vagyok fogyva, és úgy általában szörnyen nézek ki.
És tényleg. Még magamhoz képest is. Azok a ruháim is leesnek rólam, amik eddig jók voltak. Pedig eszem rendesen.
Csak közben ezer dolgot kell megtanulnom egyszerre, zaklat egy pasi, egy másik rózsákat küldözget (és nem kizárt, hogy ugyanaza kettő), és még se a zongora-, se az énekvizsgára nem választottam darabot.
Valamit muszáj lesz kezdenem magammal, különben elfogyok, és egy halk pukkanással eltűnök ebből a világból. Sebaj, úgyse hiányzom majd sok embernek.

I. év - November 7., péntek

Délután negyed 4
Gyengélkedő
Reméltem, hogy műelemzés szemináriumra már bemehetek, szeretek vitatkozni Natalia Albarral és az ő tankönyvi nézőpontjával. De ezeknek itt hiába magyarázom, hogy nem vagyok beteg, csak ideges voltam. 4-kor még megvizsgálnak, ha akkor nem találnak semmit, mehetek Isten hírével.
Megint kaptam rózsát, és persze megint senki nem látott itt senkit. Az én Fantomom beszervezte az összes ápolónőt.
Mindegy, inkább szagolok rózsát, mint Philippe-et.

I. év - November 6., csütörtök

Délután 1 óra 10 perc
Művtöri ea.
Ezen az egy órán vagyok együtt Philippe-pel. Minden egyes alkalommal megfogadom, hogy soha többé nem jövök be, majd tanulok a könyvből, aztán fene nagy becsületességemben mégis mindig bemászom, akárhogy görcsöl is a gyomrom.
Afféle körtánccal szoktuk kezdeni az órát. Én próbálok tőle minél messzebb helyezkedni, ő meg próbál minél közelebb kerülni hozzám. Ezt addig játsszuk, amíg bejön Gabrielle Ficci, a tanár, és kénytelenek vagyunk megülni a fenekünkön.
Ma ő nyert. Közvetlenül mögöttem ül, olyan közel, hogy érzem az illatát. Egyáltalán nem büdös, sőt. Mégis a hányinger kerülget.
És még az óra felénél sem tartunk.

Délután 2 óra 40 perc
Gyengélkedő - már megint
Nem egészen negyed órával azután, hogy abbahagytam az írást, felpattantam, átgázoltam az egész soron (a legtöbb embernek felállni sem volt ideje, hogy kiengedjen), és az egyik kezemet a gyomromon, a másikat a szám előtt tartva kirohantam az előadóból.
Az esetlen, duci lány, akit Ficci utánam küldött, a WC-ben talált rám, miközben épp kihánytam a reggelit. Láttam rajta, hogy ha néznie kell, ő is csatlakozik, úgyhogy inkább magamra csuktam a fülke ajtaját. Elég volt nekem a magam baja.
Még akkor is görcsösen öklendeztem, amikor már rég nem volt bennem semmi.
Dögölj meg, Philippe.

I. év - November 1., szombat

Hajnali 3, a Halloween-party után
Társalgó
Anita az utolsó pillanatban dumált rá, hogy elmenjek. Még nem döntöttem el, hátba veregetem vagy megölöm érte.
Mivel ez nem egy elegáns bál volt, mint a gólyabál, ráadásul mindenki eltakarta a valódi kilétét, semmi nem szabott gátat az engem célzó érzelem-nyilvánításoknak. Sajnos az én jelmezem sem - mivel egyszerűen csak hippinek öltöztem (az időhiány nagy úr), tökéletesen felismerhető voltam.
Az egyik tábor csipkedett, tapizott, perverz megjegyzéseket tett, próbált elcsábítani. Egyesek régimódi, mások romantikus (-nak szánt), megint mások modern, tapló, tolakodó módszerekkel.
A társaság másik fele leribancozott, rám öntötte a poharam tartalmát, izomból a lábamra taposott, megpróbált felbuktatni. Páran bájosan vigyorogva megígérték, hogy kikaparják a szemem.
Be akartam rúgni. Nem sikerült. Odahaza szentekkel kellett volna barátkoznom, akkor nem bírnám így az alkoholt, és nem csak enyhén spicces lennék.
Habár az se lenne olyan nagyon jó. Gáz lett volna, ha rózsás idegen hullarészegen talál rám. Mert megint megjelent. Bizony, még láttam is. Azaz láttam is, meg nem is. Az Operaház Fantomjának ruhájába bújt, úgyhogy a világon semmit se láttam belőle. Az arcát maszk fedte, a kezét kesztyű, a haját kalap - mindent eltakart, ami jellegzetes egy emberben. A mozdulatai ismerősek voltak, de kicsit már imbolygott a világ, így még azok alapján sem tudtam azonosítani.
Letette elém a rózsát az asztalra, aztán odébbállt. Hiába akartam elkapni, hiába kiabáltam utána, vissza se nézett, csak eltűnt a tömegben. Nem is nagyon láttam azután. Amikor mégis, úgy manőverezett, hogy ne juthassak a közelébe.
Annyira szerettem volna én lenni Christine Daaé, aki letépheti a Fantom maszkját. Az se érdekel, ha alatta egy szörnyeteg van (te jó Isten, lehet, hogy Philippe az...?!), csak fedje már fel magát.
De talán jobb így. Amíg megőrzi a titkát, nem múlik el a varázs, és nem kell csalódnom (megint).

Este 6 óra 10 perc
Szoba
Próbáltam tanulni, hogy ne a Fantomról ábrándozzak. Nem ment.
Olvasni is próbáltam. Csak a Jane Eyre van nálam, és szombat délután nincs nyitva a könyvtár.
Kéne egy jó nagy pofon, mielőtt magába bolondít valaki, akit nem is ismerek, és akitől már az is aljas volt, hogy felvette az általam oly nagyon imádott Fantom alakját.
Utálom.
Vagy nem.
A fene tudja.

I.év - Október 29., szerda

Délután 4
Aula, Campus
Érthetetlen módon Anita megmaradt mellettem, vállalva ezzel akár a népszerűtlenséget is. Hát normális az ilyen...?
No, nem mintha zavarna. Csak kicsit szokatlan, hogy nem egymagam rohangálok teremtől teremig.
El nem tudom találni, miért nem osztozik ez a csaj a többiek ellenszenvében. Arra mondjuk nincs oka, hogy féltékenykedjen amiatt, ahogy a pasik kezelnek: két éve van együtt a barátjával, és köszönik szépen, jól vannak. Lehet, hogy csupán ez a titok nyitja.
(Ezé a titoké legalábbis. A többi továbbra is bizarr és érthetetlen. Akár egy XX. századi dráma vagy egy francia művészfilm.)

Este negyed 7
Szoba
M. La Flotte az óra közepén megjegyezte, hogy igazán romantikus ez a rózsa-dolog, biztos örülök neki.
Megmondtam neki, hogy most épp nem annyira, mert nem túl kényelmes dolog folyton azon fáradozni, hogy láthatatlan legyek. Mire ő elkezdett győzködni, hogy mindez fikarcnyit se számít, ha közben bekopog a szerelem.
Remélem, ez nem önreklám. Az nagyon rossz vicc lenne az élettől. Egyébként is fura humora van, de ez végképp kiverné nálam a biztosítékot.

I. év - Október 28., kedd

Délután 5 óra
Szoba
A két irigy amcsi ribanc telekürtölte a sulit a rózsa-sztorival. Az összes lány azt találgatja, ki lehet a "titkos hódolóm", és most megint mind egy szálig utálnak, amiért nekem kijárt egy ilyen romantikus gesztus. Amint azt hiszik, nem figyelek, én vagyok a téma, pontosabban az, hogy vajon én, a kis szakadtka, mit csinálok jobban, mint ők.
Már itt sem érzem jól magam, legfeljebb, amikor egyedül vagyok. Látom a szobatársaimon, hogy ők is folytonosan az úgynevezett "titkomon rágódnak, és alig várják, hogy meg is beszélhessék, mire jutottak külön-külön.
Akartam levelet írni az otthoniaknak, de nem vagyok elég jókedvű ahhoz, hogy meggyőzően tudjak nekik hazudni.

I. év - Október 26., vasárnap

Reggel 9 óra 20 perc
Szoba
Megint egy szál fehér rózsa, most az ajtó előtt, átkötve egy selyemszalaggal, amire valaki a nevemet írta cikornyás zöld betűkkel. Joyce találta meg, és ő rázott fel, hogy legalább kifaggathasson, ha már az a csalódás érte, hogy nem neki címezték az ajándékot.
Újabb csalódást kellett okoznom neki: még mindig fogalmam sincs, ki lehet a titokzatos rózsahagyó. Egyébként se voltam túl kommunikatív - még nem volt bennem a reggeli koffein-löket.
Hiába nyivákoltak, semmit nem tudtak kiszedni belőlem - hogy is tudtak volna, ha egyszer én magam sem tudok többet, mint ők...?

I. év - Október 6., hétfő

Reggel háromnegyed 10

Aula, Campus

Leesett az állam.

Eddig azt se tudtam, hogy Frau Sattelnek van egy Anita nevű unokahúga az Academián. Ma viszont ez az unokahúg a drámatöri óra közepén felszólította a nagynénjét, hogy szálljon le rólam.

- Semmivel sem ártott neked - mondta igencsak dühösen. - Mégis úgy viselkedsz vele, mintha valami utolsó kurva lenne, aki folyton lenyúlja a férjjelöltjeidet. A fenébe is, hagyd már békén!

Önelégült vigyorra se futotta, úgy meglepődtem. A többiek is a pad alá ejtették az állukat, egyesek összesúgtak a szomszédjukkal, mások helyeseltek (ha nem is vitték túlzásba. mindenki tart Satteltől.).

Frau Sattel hamar rövidre zárta a vitát, de mondanom sem kell, onnantól kezdve a miénk volt a főszerep az óra végéig.

Amikor kifelé jöttünk a teremből, Anita elmosolyodott és rám kacsintott. A végén még minden nap kapok valakitől egy kis kedvességet. (Abban már reménykedni sem merek, hogy életre szóló barátságot, ne adj' Isten szerelmet találok.)

Délután 1

Klassz. irodalom, amíg nincs benn a tanár (lehet, hogy már nem is lesz)

Újabb meglepetés: Anita az én asztalomhoz ült le ebédelni. Köszönés helyett azt mondta:

- A nagynéném egy kretén.

Aztán, miután mellém telepedett, hozzátette:

- Igazából csak egy jó dugás hiányzik neki. Sajnálnunk kéne inkább. Ördögi körbe került. Harapós, mert nincs pasija, de addig nem is lesz, amíg ilyen.

Ezután szóba sem került többé.