I. év - Szeptember 27., szombat

Éjjel 1 óra körül
A Campus mögötti parkban, ott, ahol a legsűrűbbek a bokrok
Alig kapok levegőt a sírástól és a pániktól. Hogyan is hihettem el, hogy lesz végre egy szép estém...
Csodák csodájára időben elkészültem. Felvettem a mesebeli ruhát, az ékszereket, a hajamat loknikba bodorítottam, még némi finom sminkre is jutott időm, mielőtt Philippe értem jött. Igazán illedelmes volt, még virágot is hozott. Néha szinte M. La Flotte-ra emlékeztetett.
Jut eszembe, vele is táncoltam egyszer-kétszer. Fantasztikus élmény volt. Hogy tud egy ennyire öreg ember ennyire könnyeden mozogni?
Most, hogy volt partnerem, a lányok mintha kevésbé utáltak volna. Biztos nem tűntem olyan komoly vetélytársnak.
Éjféltájban Philippe hívott, hogy jöjjünk ki sétálni a parkba. Én is vágytam már a friss levegőre és a csendre, úgyhogy vele tartottam.
Egészen eltávolodtunk a Campustól (a bált az aulában rendezték), már alig hallatszott a társaság zaja, alig látszottak az ünnepi fények. Philippe megállt, szembefordult velem, és átkarolta a derekam. Nekem ez nem tetszett, próbáltam kibontakozni az öleléséből, de nem engedett.
- Elképesztően nézel ki ma este - súgta megváltozott hangon.
Most már pontosan tudtam, mit akar, és még hevesebben igyekeztem szabadulni. Ő viszont még jobban magához szorított. Az egyik keze a hátamról a derekamra vándorolt.
- Philippe - kezdtem erőtlenül, könyörögve.
- Igen, drágaságom?
Hallottam a hangján, hogy már hiába próbálnám meggyőzni. Csak úgy menekülhettem, ha valahogy lehámozom magamról, és elfutok, vissza az emberek közé.
Csakhogy ő sokkal erősebbnek bizonyult.
Megindult előre, így én kénytelen voltam hátrálni. Egy fának ütköztem, Philippe jobb keze lassan a mellemre csúszott, majd tovább indult lefelé.
Harcoltam, ahogy tőlem telt, de csak annyit értem el, hogy elszakadt a ruhám és lehorzsolódott a hátam. Sikítani akartam. Nem ment. Elvette a hangom a rettegés. Újabb valóra vált rémálom.
A szoknyám alá nyúlt.
Két kéz megragadta a vállát, és hátrarántotta. Térdre estem.
- Menj innen! - kiáltott rám egy idegen férfihang. - Menj már! - ismételte, miközben nagy nehezen feltápászkodtam.
Remegő lábakkal elfutottam.
Ütések hangját hallottam magam mögül.
Rossz irányba mentem, nem a tömeg felé. Taktikát változtattam, futás közben búvóhely után kutattam.
Így jutottam ide. Még most is úgy reszketek, hogy

Délután fél 3
Társalgó
Éjjel nem tudtam befejezni, mert léptek közeledtek, és mozdulatlanná dermedtem, nehogy észrevegyenek. Hiába, még mindig kapkodva vettem a levegőt, és ezt lehetetlen volt nem meghallani.
Szerencsére nem Philippe jött. Az idegen arcát nem láttam jól, ahhoz sötét volt (írni is, de éppen meg tudtam oldani valahogy). Bemászott mellém, és végignézett rajtam - mintha láthatná, van-e valami bajom.
- Jól vagy? - kérdezte, és a hangjában valódi aggodalom csendült.
Válasz helyett inkább én is kérdeztem. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy jól vagyok-e.
- Ki vagy te?
- Azt én is szeretném tudni - sóhajtotta. - A nevem William Arkwood.
Bárhogy szerettem volna, nem tudtam vele értelmesen társalogni.
Felkísért a szobámba, rávett, hogy megigyak egy nagy bögre teát, aztán, amikor már úgy látta, nem fogok pánikrohamot kapni, jó éjszakát kívánt, és magamra hagyott.
Mire órákkal később nagy nehezen elaludtam, tucatszor el akartam indulni megkeresni. Összezavarodott az agyam, és a kavalkádban csak két dolgot látott tisztán.
1. Philippe rossz.
2. William jó. Megmentett, tehát mellette biztonságban vagyok.
Ebből a kettőből fejlődött ki a vágy, hogy Williamet a közelemben tudjam.
Valamikor dél és egy óra között arra ébredtem, hogy kopognak a szobánk ajtaján. Először azt gondoltam, úgysem engem keresnek, de a lányok zavartalanul aludtak tovább, úgyhogy inkább kinyitottam.
William jött.
- Felébresztettelek? - kérdezte zavartan.
Legyintettem.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és leültünk itt, a társalgóban. Végre jobban megnézhettem magamnak a megmentőmet.
Magas és erős, de nem robusztus felépítésű srác kissé szögletes, de még így is finom vonásokkal. Mélybarna szemeiben túl sok érzelem keveredett ahhoz, hogy külön tudjam választani őket. Felső ajka fel van repedve, pont ugyanott, ahol az enyém. A bal füle alatt van egy horzsolás, amit félig eltakar félhosszú, sötétbarna haja. Nyaka másik oldalán és jobb kézfején egy-egy csúnya véraláfutás. Ha meg is nyerte a tegnapi párbajt, nem távozott sértetlenül.
Valahonnan szörnyen ismerős volt, de képtelen voltam rájönni, honnan, vagy kire hasonlít. Végül ráfogtam arra, hogy valamicskét felfogtam belőle a sötétben is.
- Csak látni akartam, hogy vagy.
- Úgy látom, jobban, mint te.
Most ő legyintett.
Rájöttem, hogy még meg sem köszöntem, amit értem tett. Sután pótoltam.
- Bárki megtette volna.
- Nem, nem tette volna meg bárki.
- De meg kellett volna tennie. - Pillanatnyi hallgatás után halványan elmosolyodott. - Megtudhatnám esetleg a hölgy nevét, akinek volt szerencsém e csekély szolgálatot tenni?
Felnevettem, nem túl sokadjára, mióta itt vagyok.
- Virág vagyok. Váczi Virág.
Megpróbálta kimondani. Negyedjére már egész jól ment neki.
Beszélgettünk még egy kicsit, aztán megint itt hagyott, azzal, hogy egyek valamit. Honnan tudja ez a pasi, hogy nem eszem eleget, amikor felborul a napirendem?