Szoba
Amikor bementem M. La Flotte termébe, a folyosón állók olyan undorral néztek rám, mint még soha. Amikor kijöttem, szintén, pedig akkorra kicserélődtek. Máskor viszont csak a szokásos.
Bizarr.
2010. december 25., szombat
|
By:
Papusz
2010. december 22., szerda
|
By:
Papusz
I. év - Január 5., hétfő
Délután negyed 2
Klassz. irod.
Hehehe. Frau Sattel kis híján felrobbant.
Páran kellemesen elcsevegtek vele az ünnepekről "addig se tanít alapon". A társalgás egy szünetében hozzám fordult, és negédesen megkérdezte, milyen volt a szünet az Academián.
Szerencsére még nem voltam eleget emberek között ahhoz, hogy odalegyen a jókedvem.
- Egész jó - mosolyogtam rá, amilyen bájosan csak tudtam. - Tanultam, zongoráztam, karácsonyoztam a gyengélkedőn, szilvesztereztem a Theatrumban.
Elkerekedett a szeme.
- A Theatrumban?
- Ott - bólintottam, mintha mi sem lenne természetesebb.
Frau Sattel elhallgatott pár másodpercre, míg leltárba vette leharcolt ruhadarabjaimat, és megpróbálta kitalálni, honnan szedtem a meghívót.
- Az nagy élmény lehetett - nyögte ki végül. Ekkor a színe kezdett főtt rákéra emlékeztetni.
Anita mellettem majd' megfulladt az elfojtott nevetéstől.
Ha már a meghívónál tartunk, a kedves fiatalember, akitől kaptam, hajlandó végre nyíltabban udvarolgatni (értsd: nem csak hárommondatos beszélgetéseket folytat velem, és egyre nagyobb hajlandóságot mutat arra, hogy huzamosabb ideig a társaságomban tartózkodjon). Ezért cserébe minden eddiginél gyilkosabb féltékeny pillantásokat kell elviselnem a lányok részéről. Mert hát ugye Williamnek csábító a külseje, a vagyona, a leendő rangja, meg az azzal járó különc modora. Eszméletlenül vonzó pasi, lássuk be. Nem csoda, hogy utálnak, amiért utánam teper, és hüyének néznek, mert hagyom, de semmi több. Pedig valószínűleg én se szeretném egyiküket sem fordított esetben.
Hupsz, ez kicsúszott. De kár is tagadni, lehet ebből még valami. Csak nem akarom elkapkodni. Hadd fusson. Ő elvileg úriember, most majd lát egy úrinőt, akit nem kap meg csak úgy. Női büszkeség is van a világon...
2010. december 21., kedd
|
By:
Papusz
I. év - Január 1., csütörtök
Hajnal
Társalgó
Ez még nem a végkimerülés, de innen már tisztán látszik. Nem baj, akkor is leírom, ha belepusztulok. Különben reggel felébredek, és azt hiszem, álmodtam az egészet.
Érkezéskor kicsit ferde szemmel néztek rám, gondolom, furcsállották, hogy egy fiatal lány kíséret nélkül megy bálozni. De volt meghívóm, úgyhogy nem szólhattak egy szót se.
Sohasem voltam még a Theatrumban, és most leesett az állam a látványtól. Az összes lehetséges falfelületet festmények borítják, az egyes képeket a falakba süllyesztett faragott oszlopok választják el, melyek csúcsíves mennyezet vázát alkotva futnak össze, akár egy gótikus katedrálisban. A hangulatot azonban világivá teszik a hatalmas, aranyozott csillárok. A bál tiszteletére minden fellelhető kis izzó és gyertya égett, hogy egyetlen méregdrága, fényűző részlet se maradhasson rejtve. A vacsorához berendezett teremben a legelegánsabb, szinte csipkefinom porcelántányérok és ezüst evőeszközök a Theatrum jelképével, a babérból font maszkkal. A bálterem szinte üres volt, hogy elférjenek benne a táncolók, csak az egyik sarokban húzódott meg egy bárpult. Mindeme díszletek között pedig ott nyüzsgött az Academia és a művészvilág krémje.
Szegénységében megkeseredett apám rongyrázásnak nevezte volna, Anya, az örök optimista, csak sóhajtott volna egy ábrándosat. Én próbáltam kiélvezni a ritka lehetőséget, és sajnáltam, hogy nem látnak.
Láttak helyettük mások. Ahogy belibbentem, mindenki jól megnézett magának, akár az első academiai napomon, csak itt mindenki kénytelen volt udvarias mosoly mögé rejteni az érzéseit. De miközben elhaladtam az előkelő párok és családok között, a bőröm szinte bizsergett a felém áradó vágytól és féltékeny gyűlölettől. Nyeltem egyet, és továbbmentem, hogy megkeressem a számomra kijelölt helyet a hosszú vacsoraasztal mellett. Gondolatban könyörögtem a fantomomnak, hogy jöjjön azonnal, mert én ezt egyedül nem bírom elviselni.
Mire azonban megtaláltam az ültetőkártyát, amire az én nevemet írták, szép lassan elpárolgott belőlem a félelem, és a helyébe lépett a magabiztosság. Anélkül, hogy bármi különleges történt volna, tudatosult bennem, hogy én vagyok a legszebb az egész társaságban, és a nők nagy része a fél életét odaadná, ha cserélhetne velem, a férfiak többsége pedig bármit eldobna, ha cserébe velem tölthetne egy éjszakát.
Így utólag leírva szörnyen kurvásnak tűnik, de akkor részegítő érzés volt. Mintha annak ellenére, hogy valószínűleg én származtam a legjelentéktelenebb családból a jelenlevők közül, a lábam előtt hevert volna az egész díszes kompánia.
Még akkor sem ijedtem meg, amikor Philippe leült a jobb oldalamra, és köszöntött, túlságosan is barátságosan. Sőt, majdnem bájos volt a hangnem, amiben cseverésztem vele - de csak majdnem, mert a bűbájt megfűszereztem jó adag gúnnyal.
Még csak nem is kellett sokáig elviselnem. Nemsokára megérkezett a másik oldalamon álló és a vele szemközti szék tulajdonosa: Lord Frederick Arkwood és fia, William.
William azonnal be is mutatott az apjának, önmaga idősebb kiadásának. Lord Frederick kezet csókolt, talán hosszabban, mint az illendő lenne.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem.
A tekintetétől meztelennek éreztem magam. Alig vártam, hogy leüljünk, és az asztal közénk kerüljön.
A vacsora isteni volt, de alig fogtam fel belőle valamit, mert azon szórakoztam, ahogy a mellettem ülő két pasi próbálta kisajátítani a figyelmem úgy, hogy a másikat lehetőleg teljesen kizárja a társalgásból. Lehetetlen volt eldönteni, melyikük arca keményedett meg jobban. Lord Frederick csak néhány udvariasságba csomagolt megjegyzést fűzött hozzá (amik egyértelműen arra szolgáltak, hogy a fia javára billentsék a helyzetet).
A desszert után felcsendült az első keringő, és két udvarlóm egyszerre kért fel. Williamet választottam, valószínűleg nem nagy meglepetést okozva. Attól fogva mindenki az ő partnerének tekintett, és senki sem mert túl hevesen közeledni.
Az éjféli koccintás után William karon fogott, és egy néptelen folyosón át kivezetett a görög stílusban felépített, fallal körülvett "kertszínházhoz", ahol nyaranta a szabadtéri előadásokat tartják.
Lesétáltunk a lépcsőzetes nézőtéren, a színpadig. Ott William megállított, és szembe fordult velem. Vonásai végre ellazultak.
Végignézett rajtam, ahogy egy szobrász szemléli az elkészült alkotást.
- Gyönyörű vagy - mosolyodott el elégedetten.
Megint gyanakodni kezdtem, úgy pörgött az agyam, hogy a bók megköszönésére már nem maradt kapacitásom.
- De valami még hiányzik - folytatta, és a frakkja belső zsebéből előhúzott egy szál fehér rózsát. El sem tudom képzelni, hogyan lehet az, hogy szegény virág nem ment tönkre a hosszú órák alatt, amiket odabenn töltött.
Akkor azonban nem ez volt a legnagyobb meghökkennivalóm.
Tényleg ő lenne az...?
Megkukultam. Felváltva bámultam William arcát és a rózsát, és próbáltam rájönni, mit lehet mondani ilyen helyzetben.
Williamet zavarba hozta a hallgatásom.
- Másra számítottál?
Ez legalább kérdés volt, bár erre se volt könnyű válaszolni.
- Nem tudom - feleltem őszintén.
Módosított egy kicsit.
- Jobbra számítottál?
Még mindig nem tértem magamhoz, a gondolataim az eddigi közös dolgaink körül kattogtak, akörül, hogy mi mindent tett már értem Fantomként.
- Nem tudom - rettentő unalmas lehettem.
- Összezavartalak - állapította meg végül.
Bólintottam.
- Nem haragudj - mondta. - Nem értek az udvarláshoz.
Ez az egy picike mondat elég volt, hogy a gondolatmenetünk összetalálkozzon. Olyan nevetés jött rám, hogy belefájdult a rekeszizmom.
- William, William - ráztam a fejem, amikor már viszonylag tűrhető mennyiségű levegőhöz jutottam. - Rózsát hoztál. Kétszer verekedtél miattam. A lányok kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százaléka irigyel tőlem, pedig azt se tudják, hogy te vagy a Fantom. Mázli, hogy nem értesz az udvarláshoz. El sem tudom képzelni, mi lenne, ha értenél hozzá.
Hát így találtam meg a fantomomat. Nem mondanám, hogy végérvényesen az enyém, vagy együtt vagyunk, vagy ilyesmi, elvégre gyakorlatilag nem is ismerjük egymást. De tény, hogy William nagyon is jól tudja, mivel lehet egy lányt levenni a lábáról - így most nem merek mondani róla semmit. Túlságosan elvette az eszem ez a fantomos-hamupipőkés sztori ahhoz, hogy el tudjam dönteni, mit akarok.
2010. december 20., hétfő
|
By:
Papusz
I. év - December 31., szerda
Reggel 9 óra
Társalgó
Ma mégis lesz itt egy kis élet. Ma este tartják az újévi bált a Theatrum Musae-ben, ami a "jó társaságba" tartozók számára gyakorlatilag kötelező program. Számomra pedig gyakorlatilag tilos.
Reggel 9 óra 40 perc
Társalgó
Most rúgtam ki Philippe-et. Volt pofája idejönni, és megkérdezni, elmennék-e vele bálozni.
Megyek, lesétálom az ideget.
Délután 1 óra
Szoba
Levegőt...!
A városból hazaérve három szalaggal átkötött dobozt találtam az ajtó előtt. Egy nagyon, rajta egy közepeset, azon meg egy egész kicsit. Először azt hittem, az amcsiknak hozták, aztán megláttam a közepes tetején a fehér rózsát. De még akkor se nagyon mertem hinni a sejtésemnek.
Ahogy felemeltem a halmot, a tetejéről lecsúszott egy boríték. A Fantom ezúttal levelet is hagyott. Lepakoltam, és leültem a padlóra olvasni.
Tudom, rettenetesen elkéstem ezzel a meghívással, de reménykedem, hogy ennek ellenére velem tartasz a Theatrum újévi báljára. Ahogy azt is, hogy a ruha elnyeri tetszésedet.
Ennyi. Plusz a meghívóm.
Ha már úgyis ültem, hozzáfogtam kicsomagolni.
A legkisebb dobozban találtam az aprócska kiegészítőket: pici, ezüst hajcsatokat és egy pár egyszerű, de gyönyörű fülbevalót. A fülbevalók csupán egyetlen vékony ezüstszálból állnak, a legvégükön egy-egy csepp alakú kővel, épp olyan színűvel, mint a szaag, amire a rózsamedált fűzték.
A közepes dobozban egy pár hímzett, alacsony sarkú, mégis nőies selyemcipő feküdt. Soha életemben nem láttam még ennyire puha lábbelit.
És végül a legalsó, legnagyobb doboz - és benne a ruha. Pántnélküli hófehér csoda minden különösebb sallang nélkül. Csak egy-két helyen van kicsit összehúzva vagy rafináltabban varrva, hogy jobban kiemelje az alakomat; egyébként csupén a bal mellem fölött induló és a szoknya szegélyéig lefutó vékony, hímzett rózsafüzér díszíti, a szalaghoz és a fülbevalóhoz tökéletesen illő színben. Alig látszik, mégis ettől lesz az egész olyan tökéletes.
El kell mennem ebbe a bálba, már csak azért is, hogy viselhessem... és persze azért, hogy esélyt adjak a Fantomomnak.
Este fél 7
Szoba
Lassan indulnom kell, hogy ne késsem le a vacsorát. Igazán kitettem magamért, hogy szép legyek, még a hajam és a sminkem is egész tűrhető lett. Hamupipőkének érzem magam.
2010. december 19., vasárnap
|
By:
Papusz
I. év - December 25., csütörtök
Percekkel éjfél előtt
Szoba
Keserédes este volt, de inkább édes, mint keserű. Nekem biztosan: valaki megint küldött egy rózsát. A szalagra ezúttal nem a nevemet írta, hanem egy elképesztően finoman megmunkált, rózsabimbó alakú medált fűzött rá. Csodaszép - és minden bizonnyal nem három fillérbe került. Fantomom tehát nem csupán javíthatatlanul romantikus. Dúsgazdag is mellette. És most már szinte biztos, hogy nem William az. Ő hazament. Oké, senki nem árulja el (vagy senki nem szokta észrevenni), de nem hiszem, hogy akárkire rábízna ekkora értéket. Kikérdeztem az ápolónőt, aki annyira ragaszkodott hozzá, hogy elmenjek az ünneplésre. Csak a vállát vonogatta.
Ha feltételezzük, hogy ez az egész nem egy globális összeesküvés a boldogságom érdekében (és miért lenne az), nem sokan maradnak esélyesek a Fantom címre. Összesen három hímnemű volt ott ma este.
1. Philippe. Őt már kizárhatom, elvégre nyilván nem verte meg saját magát.
2. M. La Flotte. Szintén nem valószínű. Miért űzne ennyire kettős játékot? Két ünneplés, két ajándék, csak hogy ne fogjak gyanút?
3. A vörös srác klassz. irodalomról, azzal a fura kis bajuszkával. Hamarabb nézném bujkáló pszichopatának, mint regénybe illő fantomlovagnak. Ráadásul pont olyan ágrólszakadt, mint én.
Talán mégis inkább vissza kéne térnem az összeesküvés-elmélethez.
I. év - December 24., szerda
Éjjel háromnegyed 12
Társalgó
Kellemes meglepetés: M. La Flotte kora este bekopogott hozzám egy pirinyó ajándékos zacsival és egy üveg francia borral.
- Úgy tudom, az ön hazájában is ünneplik a szentestét - mosolygott rám barátságosan. Félszegen visszamosolyogtam, bólintottam, és betessékeltem. - Nos, akkor joyeux noel, mademoisselle!
Átnyújtotta a tasakot.
- Merci, monsieur - elevenítettem fel kevéske franciatudásomat. - De én nem készültem semmivel.
- Ugyan már! - legyintett. Vagy nagyon jól játszotta, vagy tényleg nem zavarta, hogy nem tudom viszonozni az ajándékát.
Picike cserepes virágot kaptam, épp bimbózik. Honnan lehet ilyenkor bimbós növényt keríteni...?
- Nem is tudtam, hogy itt tölti az ünnepeket - jegyeztem meg, miután leültünk a társalgóban.
Bánat suhant át az arcán, és arra a röpke másodpercre tényleg nagyon öregnek tűnt, öregebbnek, mint amilyennek valaha is láttam. De alig fogtam fel a változást, máris megint a régi volt.
- Kihez menjen haza egy hetvenéves agglegény? - kérdezte úgy, mintha semmi szomorú nem lenne abban, hogy nincs senkije a világon. - Tudja, Mademoisselle, nekem már az Academia az otthonom.
Volt valami zavarbaejtő abban, ahogy eközben rám nézett. Meg mertem volna esküdni, hogy nekem is közöm van ahhoz, hogy ennyire otthon érzi magát.
Zakója zsebéből elővett egy dugóhúzót, és kibontotta a bort. A kipattanó dugó halk pukkanása a régi barátokkal töltött meghitt estéket juttatta eszembe.
Bementem a szobába poharakért és az otthonról kapott mézeskalácsért.
- Csak ezek vannak - emeltem fel kuncogva egy vigyorjeles, narancssárga műanyagpoharat és egy békás bögrét.
M. La Flotte velem nevetett.
Lepakoltam az asztalra, és levettem a sütisdoboz tetejét.
- Ezt a fajtát az édesanyám sütötte - mutattam a csillagokra - a szíveket meg a nővérem.
Elismerően biccentett, ahogy megcsapta az orrát a mézesillat.
- Hallottam tegnap játszani - mondta egy csillag sarkát rágcsálva. - Egészen jó volt, de nagyon hamar abbahagyta.
- Megjelent valaki, akivel nem akartam találkozni.
- Hm.
Ettük a sütit, ittuk a bort, és egyre jobb kedvünk kerekedett. Nem beszélgettem-nevettem még ekkorát senkivel az Academián, Anitát kivéve. Egyszerűen odavagyok ezért a vén franciáért, és örülök, hogy ő is kedvel engem. Csak akkor lehetett volna vidámabb a szentestém, ha otthon lehettem volna.
2010. szeptember 7., kedd
|
By:
Papusz
I. év - December 15., hétfő
Délután negyed 5
Társalgó (hétvége óta inkább itt vagyok, mint a szobában. Itt nagyobbak az ablakok, és több bejut abból a kevéske napfényből.)
Úgy nem lehet élni, hogy az ember ki sem mozdul a szobából. Úgy semmiképp, ha nincs, aki intézkedjen helyette.
Feladtam ma az otthoniaknak egy képeslapot meg egy gólyabálos fényképet (azon még nem nézek ki zombinak, és amikor készült, éppen egész jó kedvem volt), hadd örüljenek. Közben eltöprengtem, én nem férnék-e bele egy borítékba most, hogy így lefogytam. Úgy olcsóbban hazajutnék.
Visszaérve jártam egy kört a koleszban, hátha összefutok egy értelmes emberi lénnyel. És lőn. Szembejött egy ápolónő, aki foglalkozott velem, amikor a gyengélkedőn voltam, és meghívott karácsonyozni. Nem otthonra persze, hanem a gyengélkedőre. Megpróbálnak valami kis ünnepet csinálni azoknak, akiket nem engedhettek haza, és ő azt sem akarja, hogy én egyedül legyek.
Pedig ő nő. Utálnia kéne.
Mindegy, azt hiszem, ez az ajánlat azért picit jobb, mint Dickensé (és főleg mint Philippe-é).
2010. augusztus 31., kedd
|
By:
Papusz
I. év - December 13., szombat
Délután 3 előtt 10 perccel
Szoba
Kriptacsend van a koleszban, csak páran lézengünk még itt. Emberi hangot alig hallani. És ez lesz két hétig. Megbolondulok, mire vége lesz.
Este 6 óra 20 perc
Szoba
Azt hiszem, két teljes hétig idebenn fogok kuksolni, és csak akkor megyek ki, ha nagyon muszáj. Még úgy se biztos, hogy megúszom. Tudja, melyik az én szobám.
Lementem zongorázni, amikor már nagyon nem bírtam a csendet. Úgy 20 perce játszhattam, mindent, aminek rohantamban felmarkoltam a kottáját, amikor kinyílt a kolesz-zeneterem ajtaja, és bejött valaki. Az egyik lábát csak húzhatta, mert minden második lépés helyett csak csosszanást hallottam. Nem néztem rá, azt gondoltam, hallgassa, ha az jó neki.
Csak a darab végén pillantottam fel, akkor is csak azért, hogy lássam, ki lesi a hibáimat. Abban a pillanatban el is döntöttem, hogy inkább érzem magam kriptában, mint hogy ott maradjak.
Philippe elvigyorodott, és tapsolni kezdett, amennyire begipszelt bal keze engedte.
- Bravó! Végre valami hang ebben az istenverte kócerájban!
Úgy tettem, mintha nagyon keresnék egy kottát, hogy ne kelljen ránéznem. Még mindig rettenetesen fest, a sok kötésével leginkább múmiára hasonlít. De nem ez volt a bajom, elvégre láttam én már az összefércelése előtt is. Az volt az egyetlen gond, hogy Philippe Dubois volt az, nem csak egy a rám vadászó hímek közül.
- Mit csinálsz te itt? - igyekeztem éreztetni, hogy nemkívánatos személy a három kilométeres környezetemben.
- Nem mentem haza.
- Nahát, rá nem jöttem volna magamtól.
- Azt mondta egy vén keselyű a kórházban, hogy nem tenne jót az utazás.
Közelebb csoszogott. Úgy helyezkedtem a zongoraszéken, hogy villámgyorsan el tudjak tűnni, ha kell.
Megállt a zongora mellett, és rátámaszkodott. Én belekezdtem a legkönnyebb darabba, ami eszembe jutott, hadd higgye, hogy nem félek tőle.
- Mit csinálsz karácsonykor? - kérdezte mintegy mellesleg.
Vállat vontam, amilyen hanyagul csak tudtam.
- Elolvasom a Karácsonyi éneket.
- Az bizonyára nagyon izgalmas lesz.
- Igen, az lesz - vágtam rá, egy fokkal agresszívebben.
- Nem akarsz inkább velem ünnepelni?
- Nem - szinte meg sem vártam, hogy befejezze a mondatot.
- De hát miért nem?
- Mert nálad még Ebenezer Scrooge is kellemesebb társaság.
Felsóhajtott, és lerogyott mellém a zongoraszékre. Ugyanakkor én felpattantam, és hátráltam egy lépést.
- Hát, ez szívás.
- Nem rajtam múlt.
Ezzel fogtam a kottáimat, és hiperűrutazásra is alkalmas tempóban felrohantam ide. Fogalmam sincs, hogy bírtam ki azt a beszélgetést; most, hogy nem kell megjátszanom magam, majd' szétrepedek a pániktól.
Normális, hogy ennyire félek és undorodom tőle?
És most valószínűleg még a Fantom sincs itt, hogy kiálljon mellettem, ha kell...
2010. augusztus 22., vasárnap
|
By:
Papusz
I. év - December 8., hétfő
Reggel 9 körül
Drámatöri előadás
Miért kell ennek a nőnek mindig megaláznia?
Igen, csóró vagyok, annyira, hogy nem tudok hazamenni karácsonyra. És én hülye még be is vallottam neki ahelyett, hogy meghúztam volna magam, amikor megkérdezte, ki marad itt a szünetben.
Tudhattam volna, hogy ez a nő addig színezi a dolgokat, míg már mindenki rajtam röhög, én meg leszívesebben elsüllyednék szégyenemben.
Alig látok olyat, aki nem találja viccesnek a helyzetet. Anita, pár ismeretlen fiú és lány (főleg fiú), meg talán William, de az ő arcát nem látom, csak azt, hogy az ő válla nem rázkódik a nevetéstől.
Az anyukámat akarom. Hozzá akarok bújni, mint amikor kicsi voltam, és még hittem abban, hogy bármitől meg tud védeni, vagy ha ő nem, majd szól Apának.
2010. augusztus 21., szombat
|
By:
Papusz
I. év - December 6., szombat
Reggel 9 után 5 perccel
Társalgó
Elbizonytalanodtam. Talán mégsem William az. Honnan tudná egy angol, hogy nálunk ilyenkor jön a Mikulás? Miért hagyna a rózsa mellett egy tábla csokit is?
(A két amcsi ribancot összeverem. Megtaposták az ajándékaimat, amikor hajnalban hazatántorogtak valami buliból. A csokim összetört, a virágomról leszakadt pár szirom, és most elég tépett szegény.)
Anyáéktól is kaptam egy kis csomagot egy levéllel, amiben megírják, hogy most nem tudnak pénzt küldeni, úgyhogy nekem kell megoldanom a hazautat. Csakhogy én is közel állok a nullához, az utazást semmiképp nem tudom kifizetni. Hétfőn írok nekik, hogy idén kénytelenek lesznek nélkülem karácsonyozni. Arra sincs pénzem, hogy hazagyalogoljak, ahogy valaki még a gimiben mondta. Kölcsönkérni pedig nem fogok. Ki tudja, mikor tudnám visszaadni, és senki pénzét nem nyúlom le ilyen bizonytalanul. Nem mintha tolonganának az engem kisegíteni vágyók; azt hiszem, Anita az egyetlen, akire számíthatnék.
Kivéve a Fantomot - arról viszont fogalmam sincs, őt hol keressem.
2010. augusztus 20., péntek
|
By:
Papusz
I. év - November 26., szerda
Dél körül
Kajálda, Campus, ebéd közben
A Fantom ma is nagyot alakított. De kezdek gyanakodni a kilétét illetően.
Már leültem a tálcámmal, amikor rájöttem, hogy nem vettem magamnak kést. Visszamentem az evőeszközöshöz, szereztem egyet, aztán elindultam az asztal felé, ahol ma egyedül ültem, mert Anitának sürgős elintéznivalója volt a városban, és úgy döntött, majd kint keres valami evőhelyet.
Az asztalom felé tartva kis híján belerohantam Williambe. A nyaka bal oldalát hatalmas sebtapasz fedte.
- Mi történt a nyakaddal? - kérdeztem, ekkor még teljesen gyanútlanul.
Szórakozottan megtapogatta a tapaszt.
- Á, ez csak a múltkori...
- Az egy hónappal ezelőtt történt.
- Igen, de tudod, hogy van ez... Rossz helyen van, kikapartam... egyszer kaptam egy fülest is, amikor vívni voltam...
Valahogy nem volt az igazi. Eddig mindig határozott férfiként viselkedett, ma meg úgy, mint egy csínytevésen ért kisfiú.
- És te hogy vagy? - kérdezett vissza gyorsan, mintha azon lenne, hogy elterelje magáról a figyelmet. - Fogytál, nem?
- Kösz, megvagyok. Mostanában senki sem próbált megerőszakolni.
- Az remek - húzta el a száját. - Akkor én megyek, kerítek valami ebédet.
- Én meg felkoncolom az ebédet - emeltem fel a kést.
- Jó étvágyat - mondtuk végül egyszerre, és mentünk a dolgunkra.
Mire visszaértem, két változás ment végbe a tálcámon. Az egyik, hogy lenyúltak róla egy szelet csokitortát. Fene a belét annak, aki még a kajámat se hagyja békén. De legalább az Academia fizeti, amit eszem, akkor is, ha duplázom a desszertadagot.
A másik, ami sokkal fontosabb: egy szál fehér rózsa. És emiatt kezdtem el gyanakodni a Fantomra.
William lenne az?
Egyszer már megvédett. Miért ne tehette volna meg másodjára is?
Oké, nevezzük inkább bosszúnak, de ez most lényegtelen.
Halloweenkor nem láttam - persze ez nem jelent semmit, akármilyen jelmez lehetett rajta.
És ma... Ott van az a seb a nyakán. Szinte kizárt, hogy a régi még nem gyógyult be. Azt egyébként sem ragasztotta le, ez a mostani újabb lehet - és elnézve Philippe állapotát, nem lehetett piskóta az a verekedés.
Ez magyarázná azt is, hogy miért volt annyira zavarban.
Azt a mindenit. Ez egyre valószínűbbnek tűnik. Lehet, hogy William Arkwood az én titokzatos, rózsahagyós Fantom-lovagom...?
2010. június 23., szerda
|
By:
Papusz
I. év - November 21., péntek
Délután 3 óra 25 perc
Társalgó
A héten a vezetés durva hajtóvadászatot indított Philippe megverője ellen, de mivel semmire sem jutottak, mára kicsit lehűlt a lelkesedésük. Ennek egyrészt örülök, mert így nem büntetik meg a Fantomot, másrészt nem, mert így én sem tudom meg, ki az, akit meg akarnak büntetni.
Csak előkerül egyszer...
Mennem kell, itt van Anita, és indulunk mászkálni a városba.
Társalgó
A héten a vezetés durva hajtóvadászatot indított Philippe megverője ellen, de mivel semmire sem jutottak, mára kicsit lehűlt a lelkesedésük. Ennek egyrészt örülök, mert így nem büntetik meg a Fantomot, másrészt nem, mert így én sem tudom meg, ki az, akit meg akarnak büntetni.
Csak előkerül egyszer...
Mennem kell, itt van Anita, és indulunk mászkálni a városba.
2010. május 31., hétfő
|
By:
Papusz
I. év - November 14., péntek
Reggel 8 után pár perccel
Esztétika előadás
Éjjel "valaki" eszméletlenre verte Philippe-et a parkban. Felrepedt a szemöldöke, eltört az orra, a bal hüvelykujja és egy bordája, csúnya zúzódások meg horzsolások vannak rajta mindenhol. Randán elintézte az a "valaki", pedig állítólag (és az én tapasztalataim szerint) nem gyenge ember.
Ami a legszebb az egészben: egy szál fehér rózsa feküdt mellette a fűben. A szirmai itt-ott vérpettyesek. Tehát nem Philippe a Fantom! Van esély, hogy egy normális pasi a titokzatos rózsahozó!
Az már csak ráadás, afféle bónuszpont, hogy én találtam rá először. Felébredtem hajnali 5-kor, és nem tudtam visszaaludni, úgyhogy úgy döntöttem, sétálok egyet, kiülök olvasni, amikor felkel a nap, ilyesmi. 6 körül láttam meg, szinte a hátsó kerítés tövében. Utólag lelketlen, gonosz, undorító dolognak tűnik, de így volt: akkor az se érdekelt, él-e még. Elvettem mellőle a rózsát, mert az engem illet, belerúgtam egyet Philippe-be, és elindultam vissza a koleszba, hogy vízbe tegyem a virágomat.
Utána azért beszóltam a gyengélkedőre, nehogy szó érje a ház elejét. Azzal már nem foglalkoztam, ki, mikor, hogyan kaparja össze. Én már megkaptam a részemet: titokzatos lovagom összeverte a gaz zaklatót, és még virágot is hagyott nekem.
Olyan jó kedvem lett, hogy szerintem délután írok egy levelet az otthoniaknak.
Délután 3 óra
Szoba
A két amcsi liba majd' elalél a gyönyörtől, hogy nekem milyen hiperromantikus fantomom van. Meg a vértől is aléldozni akarnak. De szerintem leginkább az irigységtől.
Esztétika előadás
Éjjel "valaki" eszméletlenre verte Philippe-et a parkban. Felrepedt a szemöldöke, eltört az orra, a bal hüvelykujja és egy bordája, csúnya zúzódások meg horzsolások vannak rajta mindenhol. Randán elintézte az a "valaki", pedig állítólag (és az én tapasztalataim szerint) nem gyenge ember.
Ami a legszebb az egészben: egy szál fehér rózsa feküdt mellette a fűben. A szirmai itt-ott vérpettyesek. Tehát nem Philippe a Fantom! Van esély, hogy egy normális pasi a titokzatos rózsahozó!
Az már csak ráadás, afféle bónuszpont, hogy én találtam rá először. Felébredtem hajnali 5-kor, és nem tudtam visszaaludni, úgyhogy úgy döntöttem, sétálok egyet, kiülök olvasni, amikor felkel a nap, ilyesmi. 6 körül láttam meg, szinte a hátsó kerítés tövében. Utólag lelketlen, gonosz, undorító dolognak tűnik, de így volt: akkor az se érdekelt, él-e még. Elvettem mellőle a rózsát, mert az engem illet, belerúgtam egyet Philippe-be, és elindultam vissza a koleszba, hogy vízbe tegyem a virágomat.
Utána azért beszóltam a gyengélkedőre, nehogy szó érje a ház elejét. Azzal már nem foglalkoztam, ki, mikor, hogyan kaparja össze. Én már megkaptam a részemet: titokzatos lovagom összeverte a gaz zaklatót, és még virágot is hagyott nekem.
Olyan jó kedvem lett, hogy szerintem délután írok egy levelet az otthoniaknak.
Délután 3 óra
Szoba
A két amcsi liba majd' elalél a gyönyörtől, hogy nekem milyen hiperromantikus fantomom van. Meg a vértől is aléldozni akarnak. De szerintem leginkább az irigységtől.
2010. május 27., csütörtök
|
By:
Papusz
I. év - November 13., csütörtök
Délután háromnegyed 1
Művtöri előadás
Philippe megint iszonyú közel van. Nem tudom, képes leszek-e végigülni a másfél órát. Nem akarok megint jelenetet. Csak szeretnék szépen meghúzódni a tömegben.
Délután 1
Művtöri előadás
Philippe az előbb elém dobott egy szál fehér rózsát. Szerettem volna felpattanni, és szétverni a fején az ezeroldalas művtörikönyvet. De természetesen nem tettem. Csak elvörösödtem. Ökölbe szorult a kezem, és eltört benne az olcsó műanyag toll. Rám jött a bőghetnék, de nem engedtem neki, ennek örömére elkezdtem remegni.
Most ez az egész nyavalya rajtam van. Anita nyugtatni próbál. Én azon erőlködöm, hogy ne ájuljak el.
Gúnyolódik, vagy a többi rózsa is tőle van? Miért vigyorog olyan önelégülten? Miért nem száll le rólam? Mit akar még tőlem?
Nem ájulok el. Nem kapok hisztériás rohamot. Nem rohanok ki. Nem fogok hányni. És semmi más módon nem zavarom meg Ficci hihetetlenül érdekfeszítő előadását. Csak szép csendesen nyelem a dühömet meg a könnyeimet.
Haza akarok menni. Meg akarok halni. Ebben a pillanatban levegővé akarok foszlani. Vagy legalább bőgni egy kiadósat.
Csak gúnyolódott, ugye? Csak fel akart húzni. Nem ő a Fantom.
De mi van, ha mégis...?
Művtöri előadás
Philippe megint iszonyú közel van. Nem tudom, képes leszek-e végigülni a másfél órát. Nem akarok megint jelenetet. Csak szeretnék szépen meghúzódni a tömegben.
Délután 1
Művtöri előadás
Philippe az előbb elém dobott egy szál fehér rózsát. Szerettem volna felpattanni, és szétverni a fején az ezeroldalas művtörikönyvet. De természetesen nem tettem. Csak elvörösödtem. Ökölbe szorult a kezem, és eltört benne az olcsó műanyag toll. Rám jött a bőghetnék, de nem engedtem neki, ennek örömére elkezdtem remegni.
Most ez az egész nyavalya rajtam van. Anita nyugtatni próbál. Én azon erőlködöm, hogy ne ájuljak el.
Gúnyolódik, vagy a többi rózsa is tőle van? Miért vigyorog olyan önelégülten? Miért nem száll le rólam? Mit akar még tőlem?
Nem ájulok el. Nem kapok hisztériás rohamot. Nem rohanok ki. Nem fogok hányni. És semmi más módon nem zavarom meg Ficci hihetetlenül érdekfeszítő előadását. Csak szép csendesen nyelem a dühömet meg a könnyeimet.
Haza akarok menni. Meg akarok halni. Ebben a pillanatban levegővé akarok foszlani. Vagy legalább bőgni egy kiadósat.
Csak gúnyolódott, ugye? Csak fel akart húzni. Nem ő a Fantom.
De mi van, ha mégis...?
2010. május 26., szerda
|
By:
Papusz
I. év - November 12., szerda
Este negyed 7
Aula, Campus
M. La Flotte szerint is rosszul festek, Bár ő ezt úgy fogalmazta meg, hogy mintha kissé lefogytam volna, majd megkérdezte, gyengélkedem-e mostanában esetleg.
Kedvem lett volna elmesélni neki minden bajomat, olyan kedvesen érdeklődött. Végül mégse kötöttem az orrára. Inkább megkértem, hogy ajánljon nekem vizsgadarabot. Adott hármat, megnézegetem őket, aztán jövő héten eldöntjük.
Most pedig megyek, és teleeszem magam, hátha meg is marad belőle valami. Sok nem fog - már most a holnapi művtörin stresszelek.
Aula, Campus
M. La Flotte szerint is rosszul festek, Bár ő ezt úgy fogalmazta meg, hogy mintha kissé lefogytam volna, majd megkérdezte, gyengélkedem-e mostanában esetleg.
Kedvem lett volna elmesélni neki minden bajomat, olyan kedvesen érdeklődött. Végül mégse kötöttem az orrára. Inkább megkértem, hogy ajánljon nekem vizsgadarabot. Adott hármat, megnézegetem őket, aztán jövő héten eldöntjük.
Most pedig megyek, és teleeszem magam, hátha meg is marad belőle valami. Sok nem fog - már most a holnapi művtörin stresszelek.
2010. május 19., szerda
|
By:
Papusz
I. év - November 11., kedd
Délután 4 óra 35 perc
Társalgó
Christian Hjalmulf, aki amellett, hogy rohadt jól énekel, észveszejtően jó pasi, és nem mellesleg az énektanárom, volt szíves a tudomásomra hozni, hogy rettenetesen le vagyok fogyva, és úgy általában szörnyen nézek ki.
És tényleg. Még magamhoz képest is. Azok a ruháim is leesnek rólam, amik eddig jók voltak. Pedig eszem rendesen.
Csak közben ezer dolgot kell megtanulnom egyszerre, zaklat egy pasi, egy másik rózsákat küldözget (és nem kizárt, hogy ugyanaza kettő), és még se a zongora-, se az énekvizsgára nem választottam darabot.
Valamit muszáj lesz kezdenem magammal, különben elfogyok, és egy halk pukkanással eltűnök ebből a világból. Sebaj, úgyse hiányzom majd sok embernek.
Társalgó
Christian Hjalmulf, aki amellett, hogy rohadt jól énekel, észveszejtően jó pasi, és nem mellesleg az énektanárom, volt szíves a tudomásomra hozni, hogy rettenetesen le vagyok fogyva, és úgy általában szörnyen nézek ki.
És tényleg. Még magamhoz képest is. Azok a ruháim is leesnek rólam, amik eddig jók voltak. Pedig eszem rendesen.
Csak közben ezer dolgot kell megtanulnom egyszerre, zaklat egy pasi, egy másik rózsákat küldözget (és nem kizárt, hogy ugyanaza kettő), és még se a zongora-, se az énekvizsgára nem választottam darabot.
Valamit muszáj lesz kezdenem magammal, különben elfogyok, és egy halk pukkanással eltűnök ebből a világból. Sebaj, úgyse hiányzom majd sok embernek.
2010. május 16., vasárnap
|
By:
Papusz
I. év - November 7., péntek
Délután negyed 4
Gyengélkedő
Reméltem, hogy műelemzés szemináriumra már bemehetek, szeretek vitatkozni Natalia Albarral és az ő tankönyvi nézőpontjával. De ezeknek itt hiába magyarázom, hogy nem vagyok beteg, csak ideges voltam. 4-kor még megvizsgálnak, ha akkor nem találnak semmit, mehetek Isten hírével.
Megint kaptam rózsát, és persze megint senki nem látott itt senkit. Az én Fantomom beszervezte az összes ápolónőt.
Mindegy, inkább szagolok rózsát, mint Philippe-et.
Gyengélkedő
Reméltem, hogy műelemzés szemináriumra már bemehetek, szeretek vitatkozni Natalia Albarral és az ő tankönyvi nézőpontjával. De ezeknek itt hiába magyarázom, hogy nem vagyok beteg, csak ideges voltam. 4-kor még megvizsgálnak, ha akkor nem találnak semmit, mehetek Isten hírével.
Megint kaptam rózsát, és persze megint senki nem látott itt senkit. Az én Fantomom beszervezte az összes ápolónőt.
Mindegy, inkább szagolok rózsát, mint Philippe-et.
2010. május 11., kedd
|
By:
Papusz
I. év - November 6., csütörtök
Délután 1 óra 10 perc
Művtöri ea.
Ezen az egy órán vagyok együtt Philippe-pel. Minden egyes alkalommal megfogadom, hogy soha többé nem jövök be, majd tanulok a könyvből, aztán fene nagy becsületességemben mégis mindig bemászom, akárhogy görcsöl is a gyomrom.
Afféle körtánccal szoktuk kezdeni az órát. Én próbálok tőle minél messzebb helyezkedni, ő meg próbál minél közelebb kerülni hozzám. Ezt addig játsszuk, amíg bejön Gabrielle Ficci, a tanár, és kénytelenek vagyunk megülni a fenekünkön.
Ma ő nyert. Közvetlenül mögöttem ül, olyan közel, hogy érzem az illatát. Egyáltalán nem büdös, sőt. Mégis a hányinger kerülget.
És még az óra felénél sem tartunk.
Délután 2 óra 40 perc
Gyengélkedő - már megint
Nem egészen negyed órával azután, hogy abbahagytam az írást, felpattantam, átgázoltam az egész soron (a legtöbb embernek felállni sem volt ideje, hogy kiengedjen), és az egyik kezemet a gyomromon, a másikat a szám előtt tartva kirohantam az előadóból.
Az esetlen, duci lány, akit Ficci utánam küldött, a WC-ben talált rám, miközben épp kihánytam a reggelit. Láttam rajta, hogy ha néznie kell, ő is csatlakozik, úgyhogy inkább magamra csuktam a fülke ajtaját. Elég volt nekem a magam baja.
Még akkor is görcsösen öklendeztem, amikor már rég nem volt bennem semmi.
Dögölj meg, Philippe.
Művtöri ea.
Ezen az egy órán vagyok együtt Philippe-pel. Minden egyes alkalommal megfogadom, hogy soha többé nem jövök be, majd tanulok a könyvből, aztán fene nagy becsületességemben mégis mindig bemászom, akárhogy görcsöl is a gyomrom.
Afféle körtánccal szoktuk kezdeni az órát. Én próbálok tőle minél messzebb helyezkedni, ő meg próbál minél közelebb kerülni hozzám. Ezt addig játsszuk, amíg bejön Gabrielle Ficci, a tanár, és kénytelenek vagyunk megülni a fenekünkön.
Ma ő nyert. Közvetlenül mögöttem ül, olyan közel, hogy érzem az illatát. Egyáltalán nem büdös, sőt. Mégis a hányinger kerülget.
És még az óra felénél sem tartunk.
Délután 2 óra 40 perc
Gyengélkedő - már megint
Nem egészen negyed órával azután, hogy abbahagytam az írást, felpattantam, átgázoltam az egész soron (a legtöbb embernek felállni sem volt ideje, hogy kiengedjen), és az egyik kezemet a gyomromon, a másikat a szám előtt tartva kirohantam az előadóból.
Az esetlen, duci lány, akit Ficci utánam küldött, a WC-ben talált rám, miközben épp kihánytam a reggelit. Láttam rajta, hogy ha néznie kell, ő is csatlakozik, úgyhogy inkább magamra csuktam a fülke ajtaját. Elég volt nekem a magam baja.
Még akkor is görcsösen öklendeztem, amikor már rég nem volt bennem semmi.
Dögölj meg, Philippe.
2010. május 10., hétfő
|
By:
Papusz
I. év - November 1., szombat
Hajnali 3, a Halloween-party után
Társalgó
Anita az utolsó pillanatban dumált rá, hogy elmenjek. Még nem döntöttem el, hátba veregetem vagy megölöm érte.
Mivel ez nem egy elegáns bál volt, mint a gólyabál, ráadásul mindenki eltakarta a valódi kilétét, semmi nem szabott gátat az engem célzó érzelem-nyilvánításoknak. Sajnos az én jelmezem sem - mivel egyszerűen csak hippinek öltöztem (az időhiány nagy úr), tökéletesen felismerhető voltam.
Az egyik tábor csipkedett, tapizott, perverz megjegyzéseket tett, próbált elcsábítani. Egyesek régimódi, mások romantikus (-nak szánt), megint mások modern, tapló, tolakodó módszerekkel.
A társaság másik fele leribancozott, rám öntötte a poharam tartalmát, izomból a lábamra taposott, megpróbált felbuktatni. Páran bájosan vigyorogva megígérték, hogy kikaparják a szemem.
Be akartam rúgni. Nem sikerült. Odahaza szentekkel kellett volna barátkoznom, akkor nem bírnám így az alkoholt, és nem csak enyhén spicces lennék.
Habár az se lenne olyan nagyon jó. Gáz lett volna, ha rózsás idegen hullarészegen talál rám. Mert megint megjelent. Bizony, még láttam is. Azaz láttam is, meg nem is. Az Operaház Fantomjának ruhájába bújt, úgyhogy a világon semmit se láttam belőle. Az arcát maszk fedte, a kezét kesztyű, a haját kalap - mindent eltakart, ami jellegzetes egy emberben. A mozdulatai ismerősek voltak, de kicsit már imbolygott a világ, így még azok alapján sem tudtam azonosítani.
Letette elém a rózsát az asztalra, aztán odébbállt. Hiába akartam elkapni, hiába kiabáltam utána, vissza se nézett, csak eltűnt a tömegben. Nem is nagyon láttam azután. Amikor mégis, úgy manőverezett, hogy ne juthassak a közelébe.
Annyira szerettem volna én lenni Christine Daaé, aki letépheti a Fantom maszkját. Az se érdekel, ha alatta egy szörnyeteg van (te jó Isten, lehet, hogy Philippe az...?!), csak fedje már fel magát.
De talán jobb így. Amíg megőrzi a titkát, nem múlik el a varázs, és nem kell csalódnom (megint).
Este 6 óra 10 perc
Szoba
Próbáltam tanulni, hogy ne a Fantomról ábrándozzak. Nem ment.
Olvasni is próbáltam. Csak a Jane Eyre van nálam, és szombat délután nincs nyitva a könyvtár.
Kéne egy jó nagy pofon, mielőtt magába bolondít valaki, akit nem is ismerek, és akitől már az is aljas volt, hogy felvette az általam oly nagyon imádott Fantom alakját.
Utálom.
Vagy nem.
A fene tudja.
Társalgó
Anita az utolsó pillanatban dumált rá, hogy elmenjek. Még nem döntöttem el, hátba veregetem vagy megölöm érte.
Mivel ez nem egy elegáns bál volt, mint a gólyabál, ráadásul mindenki eltakarta a valódi kilétét, semmi nem szabott gátat az engem célzó érzelem-nyilvánításoknak. Sajnos az én jelmezem sem - mivel egyszerűen csak hippinek öltöztem (az időhiány nagy úr), tökéletesen felismerhető voltam.
Az egyik tábor csipkedett, tapizott, perverz megjegyzéseket tett, próbált elcsábítani. Egyesek régimódi, mások romantikus (-nak szánt), megint mások modern, tapló, tolakodó módszerekkel.
A társaság másik fele leribancozott, rám öntötte a poharam tartalmát, izomból a lábamra taposott, megpróbált felbuktatni. Páran bájosan vigyorogva megígérték, hogy kikaparják a szemem.
Be akartam rúgni. Nem sikerült. Odahaza szentekkel kellett volna barátkoznom, akkor nem bírnám így az alkoholt, és nem csak enyhén spicces lennék.
Habár az se lenne olyan nagyon jó. Gáz lett volna, ha rózsás idegen hullarészegen talál rám. Mert megint megjelent. Bizony, még láttam is. Azaz láttam is, meg nem is. Az Operaház Fantomjának ruhájába bújt, úgyhogy a világon semmit se láttam belőle. Az arcát maszk fedte, a kezét kesztyű, a haját kalap - mindent eltakart, ami jellegzetes egy emberben. A mozdulatai ismerősek voltak, de kicsit már imbolygott a világ, így még azok alapján sem tudtam azonosítani.
Letette elém a rózsát az asztalra, aztán odébbállt. Hiába akartam elkapni, hiába kiabáltam utána, vissza se nézett, csak eltűnt a tömegben. Nem is nagyon láttam azután. Amikor mégis, úgy manőverezett, hogy ne juthassak a közelébe.
Annyira szerettem volna én lenni Christine Daaé, aki letépheti a Fantom maszkját. Az se érdekel, ha alatta egy szörnyeteg van (te jó Isten, lehet, hogy Philippe az...?!), csak fedje már fel magát.
De talán jobb így. Amíg megőrzi a titkát, nem múlik el a varázs, és nem kell csalódnom (megint).
Este 6 óra 10 perc
Szoba
Próbáltam tanulni, hogy ne a Fantomról ábrándozzak. Nem ment.
Olvasni is próbáltam. Csak a Jane Eyre van nálam, és szombat délután nincs nyitva a könyvtár.
Kéne egy jó nagy pofon, mielőtt magába bolondít valaki, akit nem is ismerek, és akitől már az is aljas volt, hogy felvette az általam oly nagyon imádott Fantom alakját.
Utálom.
Vagy nem.
A fene tudja.
2010. május 9., vasárnap
|
By:
Papusz
I.év - Október 29., szerda
Délután 4
Aula, Campus
Érthetetlen módon Anita megmaradt mellettem, vállalva ezzel akár a népszerűtlenséget is. Hát normális az ilyen...?
No, nem mintha zavarna. Csak kicsit szokatlan, hogy nem egymagam rohangálok teremtől teremig.
El nem tudom találni, miért nem osztozik ez a csaj a többiek ellenszenvében. Arra mondjuk nincs oka, hogy féltékenykedjen amiatt, ahogy a pasik kezelnek: két éve van együtt a barátjával, és köszönik szépen, jól vannak. Lehet, hogy csupán ez a titok nyitja.
(Ezé a titoké legalábbis. A többi továbbra is bizarr és érthetetlen. Akár egy XX. századi dráma vagy egy francia művészfilm.)
Este negyed 7
Szoba
M. La Flotte az óra közepén megjegyezte, hogy igazán romantikus ez a rózsa-dolog, biztos örülök neki.
Megmondtam neki, hogy most épp nem annyira, mert nem túl kényelmes dolog folyton azon fáradozni, hogy láthatatlan legyek. Mire ő elkezdett győzködni, hogy mindez fikarcnyit se számít, ha közben bekopog a szerelem.
Remélem, ez nem önreklám. Az nagyon rossz vicc lenne az élettől. Egyébként is fura humora van, de ez végképp kiverné nálam a biztosítékot.
Aula, Campus
Érthetetlen módon Anita megmaradt mellettem, vállalva ezzel akár a népszerűtlenséget is. Hát normális az ilyen...?
No, nem mintha zavarna. Csak kicsit szokatlan, hogy nem egymagam rohangálok teremtől teremig.
El nem tudom találni, miért nem osztozik ez a csaj a többiek ellenszenvében. Arra mondjuk nincs oka, hogy féltékenykedjen amiatt, ahogy a pasik kezelnek: két éve van együtt a barátjával, és köszönik szépen, jól vannak. Lehet, hogy csupán ez a titok nyitja.
(Ezé a titoké legalábbis. A többi továbbra is bizarr és érthetetlen. Akár egy XX. századi dráma vagy egy francia művészfilm.)
Este negyed 7
Szoba
M. La Flotte az óra közepén megjegyezte, hogy igazán romantikus ez a rózsa-dolog, biztos örülök neki.
Megmondtam neki, hogy most épp nem annyira, mert nem túl kényelmes dolog folyton azon fáradozni, hogy láthatatlan legyek. Mire ő elkezdett győzködni, hogy mindez fikarcnyit se számít, ha közben bekopog a szerelem.
Remélem, ez nem önreklám. Az nagyon rossz vicc lenne az élettől. Egyébként is fura humora van, de ez végképp kiverné nálam a biztosítékot.
2010. május 3., hétfő
|
By:
Papusz
I. év - Október 28., kedd
Délután 5 óra
Szoba
A két irigy amcsi ribanc telekürtölte a sulit a rózsa-sztorival. Az összes lány azt találgatja, ki lehet a "titkos hódolóm", és most megint mind egy szálig utálnak, amiért nekem kijárt egy ilyen romantikus gesztus. Amint azt hiszik, nem figyelek, én vagyok a téma, pontosabban az, hogy vajon én, a kis szakadtka, mit csinálok jobban, mint ők.
Már itt sem érzem jól magam, legfeljebb, amikor egyedül vagyok. Látom a szobatársaimon, hogy ők is folytonosan az úgynevezett "titkomon rágódnak, és alig várják, hogy meg is beszélhessék, mire jutottak külön-külön.
Akartam levelet írni az otthoniaknak, de nem vagyok elég jókedvű ahhoz, hogy meggyőzően tudjak nekik hazudni.
Szoba
A két irigy amcsi ribanc telekürtölte a sulit a rózsa-sztorival. Az összes lány azt találgatja, ki lehet a "titkos hódolóm", és most megint mind egy szálig utálnak, amiért nekem kijárt egy ilyen romantikus gesztus. Amint azt hiszik, nem figyelek, én vagyok a téma, pontosabban az, hogy vajon én, a kis szakadtka, mit csinálok jobban, mint ők.
Már itt sem érzem jól magam, legfeljebb, amikor egyedül vagyok. Látom a szobatársaimon, hogy ők is folytonosan az úgynevezett "titkomon rágódnak, és alig várják, hogy meg is beszélhessék, mire jutottak külön-külön.
Akartam levelet írni az otthoniaknak, de nem vagyok elég jókedvű ahhoz, hogy meggyőzően tudjak nekik hazudni.
2010. május 2., vasárnap
|
By:
Papusz
I. év - Október 26., vasárnap
Reggel 9 óra 20 perc
Szoba
Megint egy szál fehér rózsa, most az ajtó előtt, átkötve egy selyemszalaggal, amire valaki a nevemet írta cikornyás zöld betűkkel. Joyce találta meg, és ő rázott fel, hogy legalább kifaggathasson, ha már az a csalódás érte, hogy nem neki címezték az ajándékot.
Újabb csalódást kellett okoznom neki: még mindig fogalmam sincs, ki lehet a titokzatos rózsahagyó. Egyébként se voltam túl kommunikatív - még nem volt bennem a reggeli koffein-löket.
Hiába nyivákoltak, semmit nem tudtak kiszedni belőlem - hogy is tudtak volna, ha egyszer én magam sem tudok többet, mint ők...?
Szoba
Megint egy szál fehér rózsa, most az ajtó előtt, átkötve egy selyemszalaggal, amire valaki a nevemet írta cikornyás zöld betűkkel. Joyce találta meg, és ő rázott fel, hogy legalább kifaggathasson, ha már az a csalódás érte, hogy nem neki címezték az ajándékot.
Újabb csalódást kellett okoznom neki: még mindig fogalmam sincs, ki lehet a titokzatos rózsahagyó. Egyébként se voltam túl kommunikatív - még nem volt bennem a reggeli koffein-löket.
Hiába nyivákoltak, semmit nem tudtak kiszedni belőlem - hogy is tudtak volna, ha egyszer én magam sem tudok többet, mint ők...?
2010. május 1., szombat
|
By:
Papusz
I. év - Október 6., hétfő
Reggel háromnegyed 10
Aula, Campus
Leesett az állam.
Eddig azt se tudtam, hogy Frau Sattelnek van egy Anita nevű unokahúga az Academián. Ma viszont ez az unokahúg a drámatöri óra közepén felszólította a nagynénjét, hogy szálljon le rólam.
- Semmivel sem ártott neked - mondta igencsak dühösen. - Mégis úgy viselkedsz vele, mintha valami utolsó kurva lenne, aki folyton lenyúlja a férjjelöltjeidet. A fenébe is, hagyd már békén!
Önelégült vigyorra se futotta, úgy meglepődtem. A többiek is a pad alá ejtették az állukat, egyesek összesúgtak a szomszédjukkal, mások helyeseltek (ha nem is vitték túlzásba. mindenki tart Satteltől.).
Frau Sattel hamar rövidre zárta a vitát, de mondanom sem kell, onnantól kezdve a miénk volt a főszerep az óra végéig.
Amikor kifelé jöttünk a teremből, Anita elmosolyodott és rám kacsintott. A végén még minden nap kapok valakitől egy kis kedvességet. (Abban már reménykedni sem merek, hogy életre szóló barátságot, ne adj' Isten szerelmet találok.)
Délután 1
Klassz. irodalom, amíg nincs benn a tanár (lehet, hogy már nem is lesz)
Újabb meglepetés: Anita az én asztalomhoz ült le ebédelni. Köszönés helyett azt mondta:
- A nagynéném egy kretén.
Aztán, miután mellém telepedett, hozzátette:
- Igazából csak egy jó dugás hiányzik neki. Sajnálnunk kéne inkább. Ördögi körbe került. Harapós, mert nincs pasija, de addig nem is lesz, amíg ilyen.
Ezután szóba sem került többé.
2010. április 28., szerda
|
By:
Papusz
I. év - Október 5., vasárnap
Reggel 9 óra
Gyengélkedő
Amikor felébredtem, egy szál fehér rózsa volt az éjjeliszekrényemen, és senki nem hajlandó elárulni, ki hozta.
Ha minden igaz, ma kiengednek innen. Holnap már mehetek drámatörire, de jó lesz.
Gyengélkedő
Amikor felébredtem, egy szál fehér rózsa volt az éjjeliszekrényemen, és senki nem hajlandó elárulni, ki hozta.
Ha minden igaz, ma kiengednek innen. Holnap már mehetek drámatörire, de jó lesz.
2010. április 21., szerda
|
By:
Papusz
I. év - Október 3., péntek
Délelőtt 10 óra
Kolesz, gyengélkedő
Enyhe agyrázkódás.
Köszönöm, Philippe, köszönöm, őt imádó szerencsétlen idióta.
Valószínűleg egész hétvégén itt leszek, hiába mondogatom, hogy már jól vagyok.
Igazából mindegy. Itt se sokkal rosszabb, mint máshol.
Kolesz, gyengélkedő
Enyhe agyrázkódás.
Köszönöm, Philippe, köszönöm, őt imádó szerencsétlen idióta.
Valószínűleg egész hétvégén itt leszek, hiába mondogatom, hogy már jól vagyok.
Igazából mindegy. Itt se sokkal rosszabb, mint máshol.
2010. április 20., kedd
|
By:
Papusz
I. év - Október 2., csütörtök
Reggel 9 óra
Filozófia előadás
Ma már egész magabiztosan mászkáltam. A horzsolásaim se fájtak annyira.
Erre jött az a csaj, és felkent a falra. Minden előjel nélkül.
Hisztérikus hangon faggatott, hogy mi történt köztem és Philippe között. Mondtam neki, hogy gyakorlatilag semmi, mire hazugsággal vádolt, a padlóra lökött, belém rúgott, és lekurvázott.
Most megint fáj mindenem, és néha még mindig szédelgek egy kicsit amiatt, hogy a fejem is koppant azon a rohadt falon.
Akárki is volt az a szédült tyúk, tőlem aztán viheti az imádott Philippe-et, és csinálhat vele, amit akar. Nekem nem kell. Látni se akarom. Soha többé. Áldás, hogy a szobrászok (vele együtt) a Campus másik végében vannak. Így is épp elég kockázat a kolesz, az ebédlő és a város.
Filozófia előadás
Ma már egész magabiztosan mászkáltam. A horzsolásaim se fájtak annyira.
Erre jött az a csaj, és felkent a falra. Minden előjel nélkül.
Hisztérikus hangon faggatott, hogy mi történt köztem és Philippe között. Mondtam neki, hogy gyakorlatilag semmi, mire hazugsággal vádolt, a padlóra lökött, belém rúgott, és lekurvázott.
Most megint fáj mindenem, és néha még mindig szédelgek egy kicsit amiatt, hogy a fejem is koppant azon a rohadt falon.
Akárki is volt az a szédült tyúk, tőlem aztán viheti az imádott Philippe-et, és csinálhat vele, amit akar. Nekem nem kell. Látni se akarom. Soha többé. Áldás, hogy a szobrászok (vele együtt) a Campus másik végében vannak. Így is épp elég kockázat a kolesz, az ebédlő és a város.
2010. április 18., vasárnap
|
By:
Papusz
I. év - Szeptember 27., szombat
Éjjel 1 óra körül
A Campus mögötti parkban, ott, ahol a legsűrűbbek a bokrok
Alig kapok levegőt a sírástól és a pániktól. Hogyan is hihettem el, hogy lesz végre egy szép estém...
Csodák csodájára időben elkészültem. Felvettem a mesebeli ruhát, az ékszereket, a hajamat loknikba bodorítottam, még némi finom sminkre is jutott időm, mielőtt Philippe értem jött. Igazán illedelmes volt, még virágot is hozott. Néha szinte M. La Flotte-ra emlékeztetett.
Jut eszembe, vele is táncoltam egyszer-kétszer. Fantasztikus élmény volt. Hogy tud egy ennyire öreg ember ennyire könnyeden mozogni?
Most, hogy volt partnerem, a lányok mintha kevésbé utáltak volna. Biztos nem tűntem olyan komoly vetélytársnak.
Éjféltájban Philippe hívott, hogy jöjjünk ki sétálni a parkba. Én is vágytam már a friss levegőre és a csendre, úgyhogy vele tartottam.
Egészen eltávolodtunk a Campustól (a bált az aulában rendezték), már alig hallatszott a társaság zaja, alig látszottak az ünnepi fények. Philippe megállt, szembefordult velem, és átkarolta a derekam. Nekem ez nem tetszett, próbáltam kibontakozni az öleléséből, de nem engedett.
- Elképesztően nézel ki ma este - súgta megváltozott hangon.
Most már pontosan tudtam, mit akar, és még hevesebben igyekeztem szabadulni. Ő viszont még jobban magához szorított. Az egyik keze a hátamról a derekamra vándorolt.
- Philippe - kezdtem erőtlenül, könyörögve.
- Igen, drágaságom?
Hallottam a hangján, hogy már hiába próbálnám meggyőzni. Csak úgy menekülhettem, ha valahogy lehámozom magamról, és elfutok, vissza az emberek közé.
Csakhogy ő sokkal erősebbnek bizonyult.
Megindult előre, így én kénytelen voltam hátrálni. Egy fának ütköztem, Philippe jobb keze lassan a mellemre csúszott, majd tovább indult lefelé.
Harcoltam, ahogy tőlem telt, de csak annyit értem el, hogy elszakadt a ruhám és lehorzsolódott a hátam. Sikítani akartam. Nem ment. Elvette a hangom a rettegés. Újabb valóra vált rémálom.
A szoknyám alá nyúlt.
Két kéz megragadta a vállát, és hátrarántotta. Térdre estem.
- Menj innen! - kiáltott rám egy idegen férfihang. - Menj már! - ismételte, miközben nagy nehezen feltápászkodtam.
Remegő lábakkal elfutottam.
Ütések hangját hallottam magam mögül.
Rossz irányba mentem, nem a tömeg felé. Taktikát változtattam, futás közben búvóhely után kutattam.
Így jutottam ide. Még most is úgy reszketek, hogy
Délután fél 3
Társalgó
Éjjel nem tudtam befejezni, mert léptek közeledtek, és mozdulatlanná dermedtem, nehogy észrevegyenek. Hiába, még mindig kapkodva vettem a levegőt, és ezt lehetetlen volt nem meghallani.
Szerencsére nem Philippe jött. Az idegen arcát nem láttam jól, ahhoz sötét volt (írni is, de éppen meg tudtam oldani valahogy). Bemászott mellém, és végignézett rajtam - mintha láthatná, van-e valami bajom.
- Jól vagy? - kérdezte, és a hangjában valódi aggodalom csendült.
Válasz helyett inkább én is kérdeztem. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy jól vagyok-e.
- Ki vagy te?
- Azt én is szeretném tudni - sóhajtotta. - A nevem William Arkwood.
Bárhogy szerettem volna, nem tudtam vele értelmesen társalogni.
Felkísért a szobámba, rávett, hogy megigyak egy nagy bögre teát, aztán, amikor már úgy látta, nem fogok pánikrohamot kapni, jó éjszakát kívánt, és magamra hagyott.
Mire órákkal később nagy nehezen elaludtam, tucatszor el akartam indulni megkeresni. Összezavarodott az agyam, és a kavalkádban csak két dolgot látott tisztán.
1. Philippe rossz.
2. William jó. Megmentett, tehát mellette biztonságban vagyok.
Ebből a kettőből fejlődött ki a vágy, hogy Williamet a közelemben tudjam.
Valamikor dél és egy óra között arra ébredtem, hogy kopognak a szobánk ajtaján. Először azt gondoltam, úgysem engem keresnek, de a lányok zavartalanul aludtak tovább, úgyhogy inkább kinyitottam.
William jött.
- Felébresztettelek? - kérdezte zavartan.
Legyintettem.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és leültünk itt, a társalgóban. Végre jobban megnézhettem magamnak a megmentőmet.
Magas és erős, de nem robusztus felépítésű srác kissé szögletes, de még így is finom vonásokkal. Mélybarna szemeiben túl sok érzelem keveredett ahhoz, hogy külön tudjam választani őket. Felső ajka fel van repedve, pont ugyanott, ahol az enyém. A bal füle alatt van egy horzsolás, amit félig eltakar félhosszú, sötétbarna haja. Nyaka másik oldalán és jobb kézfején egy-egy csúnya véraláfutás. Ha meg is nyerte a tegnapi párbajt, nem távozott sértetlenül.
Valahonnan szörnyen ismerős volt, de képtelen voltam rájönni, honnan, vagy kire hasonlít. Végül ráfogtam arra, hogy valamicskét felfogtam belőle a sötétben is.
- Csak látni akartam, hogy vagy.
- Úgy látom, jobban, mint te.
Most ő legyintett.
Rájöttem, hogy még meg sem köszöntem, amit értem tett. Sután pótoltam.
- Bárki megtette volna.
- Nem, nem tette volna meg bárki.
- De meg kellett volna tennie. - Pillanatnyi hallgatás után halványan elmosolyodott. - Megtudhatnám esetleg a hölgy nevét, akinek volt szerencsém e csekély szolgálatot tenni?
Felnevettem, nem túl sokadjára, mióta itt vagyok.
- Virág vagyok. Váczi Virág.
Megpróbálta kimondani. Negyedjére már egész jól ment neki.
Beszélgettünk még egy kicsit, aztán megint itt hagyott, azzal, hogy egyek valamit. Honnan tudja ez a pasi, hogy nem eszem eleget, amikor felborul a napirendem?
A Campus mögötti parkban, ott, ahol a legsűrűbbek a bokrok
Alig kapok levegőt a sírástól és a pániktól. Hogyan is hihettem el, hogy lesz végre egy szép estém...
Csodák csodájára időben elkészültem. Felvettem a mesebeli ruhát, az ékszereket, a hajamat loknikba bodorítottam, még némi finom sminkre is jutott időm, mielőtt Philippe értem jött. Igazán illedelmes volt, még virágot is hozott. Néha szinte M. La Flotte-ra emlékeztetett.
Jut eszembe, vele is táncoltam egyszer-kétszer. Fantasztikus élmény volt. Hogy tud egy ennyire öreg ember ennyire könnyeden mozogni?
Most, hogy volt partnerem, a lányok mintha kevésbé utáltak volna. Biztos nem tűntem olyan komoly vetélytársnak.
Éjféltájban Philippe hívott, hogy jöjjünk ki sétálni a parkba. Én is vágytam már a friss levegőre és a csendre, úgyhogy vele tartottam.
Egészen eltávolodtunk a Campustól (a bált az aulában rendezték), már alig hallatszott a társaság zaja, alig látszottak az ünnepi fények. Philippe megállt, szembefordult velem, és átkarolta a derekam. Nekem ez nem tetszett, próbáltam kibontakozni az öleléséből, de nem engedett.
- Elképesztően nézel ki ma este - súgta megváltozott hangon.
Most már pontosan tudtam, mit akar, és még hevesebben igyekeztem szabadulni. Ő viszont még jobban magához szorított. Az egyik keze a hátamról a derekamra vándorolt.
- Philippe - kezdtem erőtlenül, könyörögve.
- Igen, drágaságom?
Hallottam a hangján, hogy már hiába próbálnám meggyőzni. Csak úgy menekülhettem, ha valahogy lehámozom magamról, és elfutok, vissza az emberek közé.
Csakhogy ő sokkal erősebbnek bizonyult.
Megindult előre, így én kénytelen voltam hátrálni. Egy fának ütköztem, Philippe jobb keze lassan a mellemre csúszott, majd tovább indult lefelé.
Harcoltam, ahogy tőlem telt, de csak annyit értem el, hogy elszakadt a ruhám és lehorzsolódott a hátam. Sikítani akartam. Nem ment. Elvette a hangom a rettegés. Újabb valóra vált rémálom.
A szoknyám alá nyúlt.
Két kéz megragadta a vállát, és hátrarántotta. Térdre estem.
- Menj innen! - kiáltott rám egy idegen férfihang. - Menj már! - ismételte, miközben nagy nehezen feltápászkodtam.
Remegő lábakkal elfutottam.
Ütések hangját hallottam magam mögül.
Rossz irányba mentem, nem a tömeg felé. Taktikát változtattam, futás közben búvóhely után kutattam.
Így jutottam ide. Még most is úgy reszketek, hogy
Délután fél 3
Társalgó
Éjjel nem tudtam befejezni, mert léptek közeledtek, és mozdulatlanná dermedtem, nehogy észrevegyenek. Hiába, még mindig kapkodva vettem a levegőt, és ezt lehetetlen volt nem meghallani.
Szerencsére nem Philippe jött. Az idegen arcát nem láttam jól, ahhoz sötét volt (írni is, de éppen meg tudtam oldani valahogy). Bemászott mellém, és végignézett rajtam - mintha láthatná, van-e valami bajom.
- Jól vagy? - kérdezte, és a hangjában valódi aggodalom csendült.
Válasz helyett inkább én is kérdeztem. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy jól vagyok-e.
- Ki vagy te?
- Azt én is szeretném tudni - sóhajtotta. - A nevem William Arkwood.
Bárhogy szerettem volna, nem tudtam vele értelmesen társalogni.
Felkísért a szobámba, rávett, hogy megigyak egy nagy bögre teát, aztán, amikor már úgy látta, nem fogok pánikrohamot kapni, jó éjszakát kívánt, és magamra hagyott.
Mire órákkal később nagy nehezen elaludtam, tucatszor el akartam indulni megkeresni. Összezavarodott az agyam, és a kavalkádban csak két dolgot látott tisztán.
1. Philippe rossz.
2. William jó. Megmentett, tehát mellette biztonságban vagyok.
Ebből a kettőből fejlődött ki a vágy, hogy Williamet a közelemben tudjam.
Valamikor dél és egy óra között arra ébredtem, hogy kopognak a szobánk ajtaján. Először azt gondoltam, úgysem engem keresnek, de a lányok zavartalanul aludtak tovább, úgyhogy inkább kinyitottam.
William jött.
- Felébresztettelek? - kérdezte zavartan.
Legyintettem.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és leültünk itt, a társalgóban. Végre jobban megnézhettem magamnak a megmentőmet.
Magas és erős, de nem robusztus felépítésű srác kissé szögletes, de még így is finom vonásokkal. Mélybarna szemeiben túl sok érzelem keveredett ahhoz, hogy külön tudjam választani őket. Felső ajka fel van repedve, pont ugyanott, ahol az enyém. A bal füle alatt van egy horzsolás, amit félig eltakar félhosszú, sötétbarna haja. Nyaka másik oldalán és jobb kézfején egy-egy csúnya véraláfutás. Ha meg is nyerte a tegnapi párbajt, nem távozott sértetlenül.
Valahonnan szörnyen ismerős volt, de képtelen voltam rájönni, honnan, vagy kire hasonlít. Végül ráfogtam arra, hogy valamicskét felfogtam belőle a sötétben is.
- Csak látni akartam, hogy vagy.
- Úgy látom, jobban, mint te.
Most ő legyintett.
Rájöttem, hogy még meg sem köszöntem, amit értem tett. Sután pótoltam.
- Bárki megtette volna.
- Nem, nem tette volna meg bárki.
- De meg kellett volna tennie. - Pillanatnyi hallgatás után halványan elmosolyodott. - Megtudhatnám esetleg a hölgy nevét, akinek volt szerencsém e csekély szolgálatot tenni?
Felnevettem, nem túl sokadjára, mióta itt vagyok.
- Virág vagyok. Váczi Virág.
Megpróbálta kimondani. Negyedjére már egész jól ment neki.
Beszélgettünk még egy kicsit, aztán megint itt hagyott, azzal, hogy egyek valamit. Honnan tudja ez a pasi, hogy nem eszem eleget, amikor felborul a napirendem?
2010. április 15., csütörtök
|
By:
Papusz
I. év - Szeptember 26., péntek
Este negyed 6
Szoba
Mindjárt kezdek készülődni a bálra. El sem hiszem, hogy végül mégis ott leszek.
Szoba
Mindjárt kezdek készülődni a bálra. El sem hiszem, hogy végül mégis ott leszek.
2010. április 14., szerda
|
By:
Papusz
I. év - Szeptember 20., szombat
Este 8 óra
Szoba
Gyönyörű.
Mármint a ruha. Philippe úgy egy órával ezelőtt hozta át, és fel is próbáltam rögtön.
Kicsit bő rám, de mivel eleve nem bő szabású, az öv épp eléggé összehúzza a derekamon, hogy észre se lehessen venni. Az egész törtfehér selyemből készült, csak a széles öv óarany. Pont úgy rendeződik redőkbe, hogy a lehető legcsinosabbnak mutassa a viselőjét.
Philippe színésznő ismerőse még egy saruszerű óarany szandált és néhány szolid ékszert is küldött hozzá.
Szívesen megismerném azt a nőt, aki kölcsönad ilyesmit egy idegennek.
Látom a két szobatársamon az irigységet, pedig nekik saját ruhájuk van (szintén nem csúnya), és nem csak pótlékként hívták meg őket.
Istenem, micsoda két hülye tyúk.
Szoba
Gyönyörű.
Mármint a ruha. Philippe úgy egy órával ezelőtt hozta át, és fel is próbáltam rögtön.
Kicsit bő rám, de mivel eleve nem bő szabású, az öv épp eléggé összehúzza a derekamon, hogy észre se lehessen venni. Az egész törtfehér selyemből készült, csak a széles öv óarany. Pont úgy rendeződik redőkbe, hogy a lehető legcsinosabbnak mutassa a viselőjét.
Philippe színésznő ismerőse még egy saruszerű óarany szandált és néhány szolid ékszert is küldött hozzá.
Szívesen megismerném azt a nőt, aki kölcsönad ilyesmit egy idegennek.
Látom a két szobatársamon az irigységet, pedig nekik saját ruhájuk van (szintén nem csúnya), és nem csak pótlékként hívták meg őket.
Istenem, micsoda két hülye tyúk.
2010. április 13., kedd
|
By:
Papusz
I. év - Szeptember 16., kedd
Este fél 10
Szoba
Úgy tűnik, mégis megyek a bálra...!
Az előbb átjött egy Philippe nevű francia srác megkérdezni, van-e már párunk, és amikor kiderült, hogy hármunk közül már csak nekem nincs, megkérdezte, elmennék-e vele. Mondtam, hogy nincs se ruhám, se pénzem, hogy vegyek egyet, mire felajánlotta, hogy szerez nekem egyet. Nem újat persze, de van egy ismerőse a színháznál, aki biztos szívesen kölcsönad egyet, ha ő kéri. Állítólag még az alakunk is hasonló.
Végül igent mondtam, azzal a feltétellel, hogy tényleg kér nekem egy ruhát. Nagyon szeretnék elmenni, az embernek csak egyszer van egyetemi gólyabálja (tisztelet a kivételnek). Plusz muszáj belekapaszkodnom mindenkibe, aki szóba áll velem. Nem akarom egyedül tölteni az academiai éveimet, és ha mindig ilyen kis alkalmi "kapcsolatokat" alakíthatok ki, akkor ezekből próbálom meg kihozni a legtöbbet.
Ami még így is baromi kevés, és még így is rohadt magányos leszek, hacsak nem sikerül pár kapcsolatot hosszabbra nyújtani.
Nem akarok egyedül maradni. Attól, hogy magányosan kell meghalnom, jobban félek mint attól, hogy egyszer meg kell halni.
Azt viszont nem hiszem, hogy épp Philippe marad majd meg mellettem. Helyes srác, meg minden, de valami furát érzek körülötte még azon túl is, hogy ő se néz rám másképp, mint a többi fiú.
No mindegy. Majd kiderül.
Szoba
Úgy tűnik, mégis megyek a bálra...!
Az előbb átjött egy Philippe nevű francia srác megkérdezni, van-e már párunk, és amikor kiderült, hogy hármunk közül már csak nekem nincs, megkérdezte, elmennék-e vele. Mondtam, hogy nincs se ruhám, se pénzem, hogy vegyek egyet, mire felajánlotta, hogy szerez nekem egyet. Nem újat persze, de van egy ismerőse a színháznál, aki biztos szívesen kölcsönad egyet, ha ő kéri. Állítólag még az alakunk is hasonló.
Végül igent mondtam, azzal a feltétellel, hogy tényleg kér nekem egy ruhát. Nagyon szeretnék elmenni, az embernek csak egyszer van egyetemi gólyabálja (tisztelet a kivételnek). Plusz muszáj belekapaszkodnom mindenkibe, aki szóba áll velem. Nem akarom egyedül tölteni az academiai éveimet, és ha mindig ilyen kis alkalmi "kapcsolatokat" alakíthatok ki, akkor ezekből próbálom meg kihozni a legtöbbet.
Ami még így is baromi kevés, és még így is rohadt magányos leszek, hacsak nem sikerül pár kapcsolatot hosszabbra nyújtani.
Nem akarok egyedül maradni. Attól, hogy magányosan kell meghalnom, jobban félek mint attól, hogy egyszer meg kell halni.
Azt viszont nem hiszem, hogy épp Philippe marad majd meg mellettem. Helyes srác, meg minden, de valami furát érzek körülötte még azon túl is, hogy ő se néz rám másképp, mint a többi fiú.
No mindegy. Majd kiderül.
2010. április 12., hétfő
|
By:
Papusz
I. év - Szeptember 15., hétfő
Fél 12
Drámatöri
Büntetőfeladat, csak mert nem ismerek egy névtelen görög drámaírót?!
Mintha olyan rengeteg időm lenne többoldalas kórusszövegeket benyalni...
Utálom, utálom, utálom...
Közben mindenki lelkesen készül a gólyabálra. Csak én nem. Nincs kivel, és nincs miben.
Drámatöri
Büntetőfeladat, csak mert nem ismerek egy névtelen görög drámaírót?!
Mintha olyan rengeteg időm lenne többoldalas kórusszövegeket benyalni...
Utálom, utálom, utálom...
Közben mindenki lelkesen készül a gólyabálra. Csak én nem. Nincs kivel, és nincs miben.
2010. április 11., vasárnap
|
By:
Papusz
I. év - Szeptember 12., péntek
Este 6 óra
Szoba
Ma már mertem levelet írni az otthoniaknak, talán már nem érződik rajtam annyira a kétségbeesés. Lassan megszokom, hogy egyedül vagyok, és talán a többiek is kezdenek megszokni engem. Még mindig nem fogadtak be, de legtöbbjük talán nem gyűlöl már olyan hevesen. Már ami a lányokat illeti. A fiúk ugyebár eddig se utáltak, sőt, de közeledni még ők se igen próbáltak.
Egyvalaki viszont egész kedves velem: Monsieur La Flotte, a zongoratanárom. Elvesztem, amint megláttam. Soha nem találkoztam még emberrel, aki ilyen finom eleganciával mozgott, beszélt, zenélt... szóval létezett volna, mint ő. Én meg világéletemben odavoltam az elegáns férfiakért.
M. La Flotte épp Frau Sattel ellentéte, eltekintve attól, hogy ő is egyedülálló.
Minden bűbájossága (mondanak ilyet férfira...?) mellett azért számomra az a legértékesebb vonása, hogy mellette nem érzem magam ócska kurvának. Talán csak udvariasságból nem viselkedik velem úgy, mintha az lennék, talán mert nem tart annak, az ok nem érdekel, csak hogy valósággal újjászületek egy-egy zongoraóra végére.
Mázli, hogy vettem fel zenei tárgyakat is.
Róla jó sokat írtam a levelemben, hogy legyen benne igazán lelkes rész is, ne csak felsorolások arról, hogy mi minden szép itt, meg pár semleges élménybeszámoló. Talán még Anya is elhiszi majd, hogy imádok itt lenni.
Pedig csak a diploma ígérete tart itt. Ha nem lenne tét (és/vagy egy szemernyi büszkeség se lenne bennem), futnék haza, és elmennék takarítónőnek vagy bébicsősznek.
Szoba
Ma már mertem levelet írni az otthoniaknak, talán már nem érződik rajtam annyira a kétségbeesés. Lassan megszokom, hogy egyedül vagyok, és talán a többiek is kezdenek megszokni engem. Még mindig nem fogadtak be, de legtöbbjük talán nem gyűlöl már olyan hevesen. Már ami a lányokat illeti. A fiúk ugyebár eddig se utáltak, sőt, de közeledni még ők se igen próbáltak.
Egyvalaki viszont egész kedves velem: Monsieur La Flotte, a zongoratanárom. Elvesztem, amint megláttam. Soha nem találkoztam még emberrel, aki ilyen finom eleganciával mozgott, beszélt, zenélt... szóval létezett volna, mint ő. Én meg világéletemben odavoltam az elegáns férfiakért.
M. La Flotte épp Frau Sattel ellentéte, eltekintve attól, hogy ő is egyedülálló.
Minden bűbájossága (mondanak ilyet férfira...?) mellett azért számomra az a legértékesebb vonása, hogy mellette nem érzem magam ócska kurvának. Talán csak udvariasságból nem viselkedik velem úgy, mintha az lennék, talán mert nem tart annak, az ok nem érdekel, csak hogy valósággal újjászületek egy-egy zongoraóra végére.
Mázli, hogy vettem fel zenei tárgyakat is.
Róla jó sokat írtam a levelemben, hogy legyen benne igazán lelkes rész is, ne csak felsorolások arról, hogy mi minden szép itt, meg pár semleges élménybeszámoló. Talán még Anya is elhiszi majd, hogy imádok itt lenni.
Pedig csak a diploma ígérete tart itt. Ha nem lenne tét (és/vagy egy szemernyi büszkeség se lenne bennem), futnék haza, és elmennék takarítónőnek vagy bébicsősznek.
2010. április 10., szombat
|
By:
Papusz
I. év - Szeptember 1., hétfő
Délután fél 2
A főépület (az itteni szleng szerint Campus) aulája
Nem fogom szeretni a drámatörténetet. És különösen Frau Sattelt, aki tanítja.
Ötven körüli duzzogó vénlány, borzalmasan édes pacsuliszagot áraszt, és recsegő német akcentussal beszéli a neolatint (itt mindent a közös nyelven tanítanak). Mindennek tetejébe azonnal kipécézett magának, mintha ő is csatlakozott volna az engem ok nélkül utáló nőnemű személyek egyre népesebb klubjához. Cikizte a kedvenc piros pólómat (pedig az ő rózsaszín csodája se volt kutya), plusz a cipőmre nézve közölte, hogy magára valamit adó színésznő legfeljebb a Hair előadására vesz fel ilyet.
Vissza kellett volna szólnom valamit, de semmi nem jutott eszembe. Túlságosan friss még az élmény, hogy itt senki sem szeret (micsoda ócska, közhelyes kifejezés). Ha majd megszoktam, biztos visszatérnek a csípős válaszim is, akárhova bújtak is el.
Az ebéd viszont finom volt, finomabb, mint amit egy iskolai kajáldától elvárnék. Mivel teljes ösztöndíjjal vette fel, vagyis a sulin belül semmiért nem kell fizetnem, ezentúl valószínűleg oda megyek minden étkezésre, a kevéske kis zsebpénzemet meg elteszem másra.
2010. április 9., péntek
|
By:
Papusz
I. év - Augusztus 31., vasárnap
Délután 2 óra
Kolesz, 218-as szoba (azaz a miénk)
Hiába keltem szinte irracionálisan korán, csak nemrég értem vissza az irodából. Ott voltam már negyed órával nyitás előtt, mégis megelőztek vagy százan.
Erre is felkészültem, volt nálam könyv, most valahogy oda is tudtam rá figyelni, pedig a megalázó bámulás folytatódott. Néha muszáj volt leellenőriznem, van-e rajtam ruha.
Abbahagyhatnák már.
Mindegy, leadtam az órarendet, megkaptam a diákigazolványomat. Aláírtam még egy-két papírt, és tádám, az Academia Musae teljes jogú hallgatója lettem. Holnap pár óráim is lesznek.
Megyek, sétálok egyet a városban – ami ugyebár szintén az Academia fennhatósága alá tartozik.
Este 7 óra
Főtér, a szökőkút szélén ülve
Hihetetlen ez a hely, olyan, mintha egy egész országot zsúfoltak volna bele ebbe az egy városba. És tele van élettel.
Csak lenne itt valaki, akivel mindezt megbeszélhetem.
2010. április 8., csütörtök
|
By:
Papusz
I. év - Augusztus 30., szombat
Pár perccel éjfél előtt
Academia Musae kollégiuma, 2. emeleti társalgó
Van az a tipikus rémálom, amikor az ember a tömeg közepén állva döbben rá, hogy teljesen meztelen. Én ma találkoztam vele először.
Ez az első éjszakám az Academia Musae kollégiumában.
Ma reggel érkeztem meg az Academiára bő kabátomban, ütött-kopott bőröndömmel és azzal a reménnyel, hogy egyszer majd mint világsiker-várományos színésznő lépek ki innen. Itt erre jóval nagyobb esélyem van, mint bármelyik másik művészeti iskolában lenne, hiszen mint tudjuk, itt nem törődnek se származással, se anyagi helyzettel. Területe független minden országétól, tanárai és diákjai a legkülönbözőbb helyekről érkeznek. Egyetlen dolog számít: a tehetség.
Így hát hittem abban, hogy itt majd nem gúnyolnak ki szegényes ruháim és enyhe, de kiirthatatlan és minden nyelven érezhető szegedi tájszólásom miatt. Az utóbbi a felvételi előtt még okozott némi fejfájást, de miután megkaptam az értesítőt, ez is elmúlt.
Amikor azonban beléptem a kapun, és beálltam a sorba, hogy megkapjam a felvehető tárgyak listáját és a szobakulcsomat, észrevettem, hogy valami mégsincs rendben.
Minden szem rám szegeződött. Nem csak rám pillantottak, ahogy az újonnan érkezőkre szokás. Hosszan, fürkészőn bámultak, a fiúk szinte vetkőztettek a tekintetükkel, a lányokról sütött a gyűlölet.
Odalett minden magabiztosságom. Zavartan végignéztem magamon. Térdig érő ibolyaszín egyberuhámat a nővéremtől örököltem, ennek megfelelően sokat vesztett már a színéből, és egy kicsit nagy is rám. Hosszú szárú, piros, szívekkel és virágokkal telerajzolt tornacipőm közel áll már a szétszakadáshoz. Nem volt rajtam semmi, ami annyira vonzóvá tett volna, hogy kiérdemeljem ezt a fogadtatást. Ráadásul tudtam, hogy kócos és gyűrött vagyok a hosszú vonatúttól, a szemem alatt karikák sötétlenek, a szám meg fel van repedve, mert bevertem egy hirtelen fékezésnél. Kifejezetten szánalmasan festhettem.
Mégis bámultak. Percek teltek el, mire többségük elfordult végre. Sokan még az után is vissza-visszanézegettek. Elővettem egy könyvet, de képtelen voltam az olvasásra koncentrálni, helyette titokban folyton azt lestem, figyelnek-e még.
Pokolian hosszú idő múlva kerültem sorra. Amilyen gyorsan csak lehetett, bemutattam, átvettem és aláírtam mindent, amit kellett, aztán rohantam a szobámba. Összeállítottam az órarendemet (itt valahogy megoldják, hogy mindenkinek jusson hely, ahol akarja, csak le kell adnunk a beosztásunkat), hogy holnap odaérjek az irodához, mielőtt kilométeresre nőne a sor.
Addigra ideértek a szobatársaim is, két amerikaival, az ének szakos Amyvel és a festő Joyce-szal lakom együtt. Hangosak, nagyképűek, tapintatlanok. Nem tudom, mi lesz itt velem.
Jó ötlet volt ez a napló – valahogy le kell vezetnem a… mindent.
Szóval, gondolom, mindezek miatt jött az a rémálom. Az érkezésemet álmodtam újra, csak meztelenül. Az álmaim mindig hihetetlenül valóságosak, ez is az volt, úgyhogy szörnyű idegesen ébredtem, és nem tudtam visszaaludni.
Ezzel el is jutottunk odáig, hogy kijöttem a társalgóba naplót írni.
Most meg vissza kellene mennem aludni, különben holnap nem tudok majd időben felkelni.
Academia Musae kollégiuma, 2. emeleti társalgó
Van az a tipikus rémálom, amikor az ember a tömeg közepén állva döbben rá, hogy teljesen meztelen. Én ma találkoztam vele először.
Ez az első éjszakám az Academia Musae kollégiumában.
Ma reggel érkeztem meg az Academiára bő kabátomban, ütött-kopott bőröndömmel és azzal a reménnyel, hogy egyszer majd mint világsiker-várományos színésznő lépek ki innen. Itt erre jóval nagyobb esélyem van, mint bármelyik másik művészeti iskolában lenne, hiszen mint tudjuk, itt nem törődnek se származással, se anyagi helyzettel. Területe független minden országétól, tanárai és diákjai a legkülönbözőbb helyekről érkeznek. Egyetlen dolog számít: a tehetség.
Így hát hittem abban, hogy itt majd nem gúnyolnak ki szegényes ruháim és enyhe, de kiirthatatlan és minden nyelven érezhető szegedi tájszólásom miatt. Az utóbbi a felvételi előtt még okozott némi fejfájást, de miután megkaptam az értesítőt, ez is elmúlt.
Amikor azonban beléptem a kapun, és beálltam a sorba, hogy megkapjam a felvehető tárgyak listáját és a szobakulcsomat, észrevettem, hogy valami mégsincs rendben.
Minden szem rám szegeződött. Nem csak rám pillantottak, ahogy az újonnan érkezőkre szokás. Hosszan, fürkészőn bámultak, a fiúk szinte vetkőztettek a tekintetükkel, a lányokról sütött a gyűlölet.
Odalett minden magabiztosságom. Zavartan végignéztem magamon. Térdig érő ibolyaszín egyberuhámat a nővéremtől örököltem, ennek megfelelően sokat vesztett már a színéből, és egy kicsit nagy is rám. Hosszú szárú, piros, szívekkel és virágokkal telerajzolt tornacipőm közel áll már a szétszakadáshoz. Nem volt rajtam semmi, ami annyira vonzóvá tett volna, hogy kiérdemeljem ezt a fogadtatást. Ráadásul tudtam, hogy kócos és gyűrött vagyok a hosszú vonatúttól, a szemem alatt karikák sötétlenek, a szám meg fel van repedve, mert bevertem egy hirtelen fékezésnél. Kifejezetten szánalmasan festhettem.
Mégis bámultak. Percek teltek el, mire többségük elfordult végre. Sokan még az után is vissza-visszanézegettek. Elővettem egy könyvet, de képtelen voltam az olvasásra koncentrálni, helyette titokban folyton azt lestem, figyelnek-e még.
Pokolian hosszú idő múlva kerültem sorra. Amilyen gyorsan csak lehetett, bemutattam, átvettem és aláírtam mindent, amit kellett, aztán rohantam a szobámba. Összeállítottam az órarendemet (itt valahogy megoldják, hogy mindenkinek jusson hely, ahol akarja, csak le kell adnunk a beosztásunkat), hogy holnap odaérjek az irodához, mielőtt kilométeresre nőne a sor.
Addigra ideértek a szobatársaim is, két amerikaival, az ének szakos Amyvel és a festő Joyce-szal lakom együtt. Hangosak, nagyképűek, tapintatlanok. Nem tudom, mi lesz itt velem.
Jó ötlet volt ez a napló – valahogy le kell vezetnem a… mindent.
Szóval, gondolom, mindezek miatt jött az a rémálom. Az érkezésemet álmodtam újra, csak meztelenül. Az álmaim mindig hihetetlenül valóságosak, ez is az volt, úgyhogy szörnyű idegesen ébredtem, és nem tudtam visszaaludni.
Ezzel el is jutottunk odáig, hogy kijöttem a társalgóba naplót írni.
Most meg vissza kellene mennem aludni, különben holnap nem tudok majd időben felkelni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
About Me
- Papusz
- Lehetséges, hogy minden ember számára létezik egy viszonylag ideális környezet a Földön? És ha igen, ki a franc teheti meg, hogy beutazzon minden országot és ráleljen a magáéra? (Gerlóczy Márton)